Mese a vadon leányáról

Egyszer réges-régen egy messzi kis faluban született egy leány. A szülei dolgos emberek voltak, ezért kevés idejük jutott a lányukra, de nagyon szerették őt. A lány szépen cseperedett, és már elég nagy lett ahhoz, hogy egy szép napon az apja elvitte magával fát gyűjteni az erdőbe. Már éppen végeztek a fa szekérre pakolásával, amikor hirtelen éktelen vihar kerekedett. Felültek a kocsira, amikor egy villám éppen mellettük csapott bele egy fába, a lovak ettől megbokrosodtak és elkezdtek vágtázni. Az egyik bukkanónál a lány leesett a szekérről, és legurult egy szakadékba. Az apa észrevette és utána vetette magát, de már nem találta sehol. Visszament hát a faluba, hogy embereket gyűjtsön a lány keresésére.

A lány a vihar elől behúzódott egy barlangba, nagyon fázott és már éhes is volt. A barlang mélyének sötétjéből egyszer csak világító szempárok villantak elő. Farkasok voltak, és a lány köré gyűltek, szaglászták, egyik másik morgott rá, de nem bántották. A lány ugyan félt, de nem akart egyedül maradni az erdő közepén a viharban, így ott maradt velük. A farkasok lassan hozzászoktak és elvitték magukkal vadászni, segítettek neki élelmet szerezni. A lány lassan megtanulta a farkasok nyelvét, és amikor már önállóan is tudott magának élelmet szerezni, elindult egyedül az erdőbe. Nem akart visszamenni a szüleihez, mert nagyon megszerette az erdőt, még ha sok fáradtsággal és gyötrelemmel is járt a túlélés a vadonban. Szerette az állatokat és az állatok is befogadták őt, egyre több állatnak tanulta meg a nyelvét, és szinte már mindegyikét meg is értette.

Teltek múltak az évek. Egy napfényes nyári napon a lány éppen a patakparton fürdött, amikor a vízben egy furcsán tekergőző hullám fodorra lett figyelmes, ami egyre közelebb úszott hozzá. Amikor odaért elé, sziszegő hangot hallott, egy villás nyelv, majd egy pikkelyes fej emelkedett ki a vízből. A lány addig még soha nem látott kígyót és egészen elbűvölte a látványa. Nagyon tetszett neki, hogy bár nincsenek lábai, mégis milyen gyorsan tud mozogni. A kígyó is érdekesnek találta a lányt, miközben lassan felkúszott a karján, érezte a teste melegét, amitől csak még izgatottabb lett. Elhatározta, hogy ezentúl mindig a lány testén fog maradni, hogy érezze, ahogy a meleg vére áramlik a testében. Ezentúl mindig együtt mentek mindenhova.

A lány néha bement a faluba, de a szülei addigra már elköltöztek onnan, mert bánatukban többé már nem tudtak ott maradni, a sok régi szép emlék között. A falusiak ugyan kicsit féltek a lánytól, de tisztelték is a képességét, hogy érti az állatok nyelvét, így alkalmanként tanácsot kértek tőle, hogyan bánjanak az állataikkal. Az egyik gazda például arra panaszkodott, hogy a tehenei savanyú tejet adnak. A lány meghallgatta a teheneket, akik elmondták neki, hogy megposhadt a víz a kútban, amiből a gazdájuk itatja őket. A lány pedig elmondta a gazdának, hogyha ezután a patakról hoz vizet a teheneinek, azok újra édes tejet fognak adni. Az egyik gazdasszonynak pedig a tyúkjai nem tojtak eleget. A tyúkok elkotyogták a lánynak, hogy bizony nincs miért sokat tojniuk, mert ez a kivénhedt kakas, aki az ólban van, már egyáltalán nem érdekli őket. Mikor ezt a lány elmondta a gazdasszonynak, az pedig vett egy fiatal kakast, a tyúkok újra versenyre keltek a kegyeiért és annyit kotlottak, amennyit csak bírtak.

A lány tudta magáról, hogy különleges és bár inkább az erdei állatokkal szeretett lenni, mert azok szabadok voltak és ettől ő is szabadnak érezte magát, azért rendre bement a faluba is, hogy segítsen az embereknek, mert tudta, hogy nem szabad elveszítenie a kapcsolatot a saját fajtájával sem. A kígyó azonban soha nem ment be a lánnyal a faluba, mert a háztáji állatok féltek tőle, ezért mindig megvárta az erdő szélén a lányt. A kígyó egyre féltékenyebb lett, ő azt szerette volna, ha lány csak vele foglalkozik. A kígyó önző állat volt, nem szerette a többi erdei állatot sem, és azt akarta, hogy a lány a legértékesebb kincsét, az idejét csak vele töltse el. A kígyó ezért az egyik este, amikor a lány elaludt, belefolyatta a mérgét a fülébe, aki ettől megsüketült.

Amikor a lány felkelt és kérdezte a madarakat, hogy mik a hírek az erdőben nem kapott választ, elkezdett vonyítani, hogy odahívja a farkasokat, akik mindig megvédték őt. A farkasok hamar ott termettek, hogy a segítségére legyenek, és amikor körbeszaglászták megérezték a kígyó mérgének a szagát. Az egyik farkas hirtelen elkapta a kígyót és kettéharapta. A lány nem értette mi történt, megharagudott a farkasokra és elbujdosott, soha nem érezte magát ennyire magányosnak. A kígyó mindig rá volt tekeredve a lányra, mindent együtt csináltak, amíg vele volt, még süketen sem érezte magát egyedül, még ha nem is érezte magát annyira szabadnak, mint korábban, legalább nem volt egyedül.

A farkasok segítségül hívták az erdő összes teremtményét, hogy kitalálják, hogyan gyógyíthatnák meg a lányt. Összegyűjtöttek egy sereg állatot és megkeresték a lányt. A poloska bedugta a száját a lány fülének tövébe és kiszívta majd kiköpte a kígyó maradék mérgét. A lány akkor értette meg, hogy mi történt, és többé már nem mert egy kígyót sem olyan közel engedni magához, mint az elsőt. A kolibri friss harmatvizet és gyógynövények nektárját fújta a lány fülébe, ami semlegesítette a mérget, a lány pedig visszanyerte a hallását. A lány megköszönte az állatoknak, hogy megmentették a süketségtől és a magányosságtól, de látva, hogy mekkora zűrzavart okozott a jelenlétével az erdőben, inkább visszament a faluba, férjhez ment, gyerekeket nevelt és segítette a falu többi lakosát a képességével. Újra boldog volt, még ha már többé nem is volt annyira szabad, mint előtte.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás