Nem kéne megkajálnod

-Ettél már csokis pókot?- kérdezte tőlem Steven, és arra gondoltam, biztos attól kérdez hülyeségeket, hogy múltkor lezuhant az ablakomból. De azért mondtam neki, hogy nem.

-Pedig meg kéne próbálnod, elég finom, főleg a lábai- folytatta-, azok jó ropogósak, bár a pók nem olyan finom, mint a szöcske.

Steven várakozva nézett rám, én meg vissza rá. Nem akartam megsérteni, én is utálom, mikor mások leszólják a kocsonyát, de attól még elkezdett bizseregni a hátam, és úgy éreztem, ezer pók mászkál rajtam.

-Kicsinek féltem a pókoktól- mondtam végül, mert más nem jutott eszembe.

Mivel Steven még mindig szótlanul bámult, elmeséltem neki, hogy anyukám esténként azzal nyugtatott, hogy egy pók sem fog rám támadni, hiszen ők is alszanak éjjel, mint én.

-Tudod – magyaráztam Stevennek-, együtt alszik a pókcsalád, pókpapa, pókmama, meg a kispókok. Lehet, hogy a kispókok ugyanúgy féltek tőlünk, a kisgyerekektől, és esténként a pókmama elmondta nekik, hogy mi is alszunk ilyenkor?

Amikor már nagyon zavart, hogy Steven nem szól egy szót sem, csak bámul, rájöttem, hogy a falat bámulja a fejemnél. Elég gyorsan ugrottam fel a székről, mert egy szép, kövér, fekete lábú pók pihent mellettem a falon. Hoztam a gyufás skatulyát.

-Hm, szép példány – jegyezte meg Steven, de már rendeltünk pizzát, úgyhogy nyugodt szívvel kaptam el a pókot és dobtam ki az ablakon.

-Ne! Mit csinálsz? – kiáltott rám Steven. – A pókok a barátaink!

-Tudom, ezért nem csaptam le – nyugtattam meg.

-Ja – vont vállat Steven – tényleg, nálad ez így megy, hogy aki a barátod, azt kidobod az ablakon- szúrta oda gonoszul, én meg jól elpirultam.

-Honnan tudod – folytatta-, hogy például nem halt meg zuhanás közben? Vagy becsapódáskor, hm? És most mi lesz a kispókokkal? – kérdezte. -Megmondod nekik, hogy te dobtad le anyut a harmadikról?

Mikor már majdnem sírtam, eszembe jutott, hogy láttam egy filmet a NatGeo-n, ahol bemutatták, hogy a dzsungelben él olyan pók, amelyik tud repülni. El is mondtam Stevennek, de nem hatotta meg. Vezeklés gyanánt nekiálltunk a kiszórt gyufából házat építeni a leendő pókoknak, akiket majd nem dobok ki az ablakon. Olyat akartunk, mint a parlament, de végül visszatettük az összes szálat a dobozba, mert repülni ugyan tudok, de gyufából építeni nem, Steven meg ugye még repülni se tud.

-Amúgy- törte meg Steven a gyászos csöndet, amiben a pizzát ettük-, Koreában nem eszünk csokis pókot. Csak Kambodzsában eszik, de ott is fokhagymásan. Nem kéne minden hülyeséget megkajálnod, amit mondanak neked. Különben is, mindig szerettem a pókokat, gyerekként direkt összeszedtem őket a kertben, és azt játszottam, hogy ők a barátaim. Sosem ennék pókot – jelentette ki nyomatékosan, amíg az oregánót szórta a pizzájára.

Arról is láttam egy dokumentumfilmet egyébként, hogy a fűszerekkel együtt milyen sok rovart meg pókot is becsomagolnak, de nem mondtam el Stevennek, hadd egyen nyugodtan.

 

A történet előzményét itt olvashatod.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás