Tök egyszerű?

Múltkor átjött hozzám Steven. A nevével ellentétben koreai. Steven kicsi, és nagy széles mosolya meg fekete haja van, ami nem meglepő egy koreiai srác esetében. Mutogattam neki az ablakomat, hogy innen szoktam indulni, mikor körberepülöm a várost. Steven röhögött és bámulta a rózsaszínű ég szélét. Na, mondjuk, oda elrepülnék, mondta és kacsintott.  Én már voltam ott, vontam meg a vállam, tényleg szép és tényleg rózsaszín. Kiültem az ablakba, kilógattam a lábam, Steven meg elsápadt, ami egyébként nem volt látványos a sárgás bőrén. Akkor én röhögtem rajta, kérdeztem, hogy sose látott még embert repülni? Náluk, délen nem szokás, mondta, és hozzátette, hogy kicsit félt engem, még le találok zuhanni. Erre ellöktem magam a párkányról és repültem egy kört az udvar felett.

Látod, tök egyszerű, nyugtattam meg, és Steven hamar fellelkesült, amint visszajöttem, már mászott az ablakba. Egy ideig rémülten álldogált a párkányon, alig kellett lehajolnia, mert hát ugye kicsi és koreai, nézegette az udvar köveit. Eszembe jutott, hogy mi van, ha nem mindenki tud repülni, de azért biztatón rámosolyogtam, nem kell izgulni, nem nagy ügy, mondtam. Kimásztam mellé, és kirepültem előtte. A koreaiak nem normálisak, megeszik a kutyát, nem is ember az ilyen, mondta a szomszéd Terike, mikor mondtam neki, hogy szeretem a koreai popot. Ahogy elnéztem a Stevent a koptatott farmerjában meg a tornacipőjében, azon gondolkoztam, milyen jó, hogy csak a harmadikról kell kiugrania és nem a tévétoronynál mutattam meg neki, hogy hogyan kell repülni. Végül is, tök bátrak vagyunk, és ez jó érzés.

Stevent az utolsó pillanatban kaptam el. Hiába üvöltöttem neki, hogy FLY! (a „csapkodj a karoddal” nem jutott eszembe angolul), nem csinált semmit, csak kizuhant az ablakomból. Jól lehorzsoltam a térdem, ő meg a könyökét, a fejét is beverte. Amíg bámultuk a felhőket magunk felett, megkérdeztem tőle, hogy a koreaiak esznek-e kutyát. Nem, csak a vietnámiak és a dél-kínaiak, felelte fáradtan. Aztán magához tért, felugrott, üvöltözni kezdett velem angolul meg koreaiul, és elrohant. Amíg a glazúrt nyálaztam a térdemen, rájöttem, hogy a bátor meg a felelőtlen nem ugyanaz. De ki gondolta volna, hogy a koreaiak nem esznek kutyát és mégsem tudnak repülni?

 

A történet előzményét itt olvashatod.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás