A szemszélű lány és a rockfesztivál

Minden évben annyi az élmény, hogy azt se tudom, hol kezdjem el. Nekem a Rockmaraton nem csak egy fesztivál. Van olyan barátom, akivel csak itt találkozok, mert pl. külföndön él, de erre az egy hétre tuti hazajön. Senki se néz rám hülyén, hogy 40 ezer fokban is full feketében vagyok és felhúzom az acélbetétes bakancsom, hiszen rajtam kívül legalább 500-an (vagy még többen) ugyanezt teszik. Az sem elhanyagolható, hogy csak olyan zene szól, amit szeretek, és olyan zenekarok előadásaira tombolhatok, akiket már rég óta megnéznék, vagy mindig jó bulit csinálnak.

Sajnos a nulladik napra nem tudtam lemenni, így a beköltözős alapozó est nekem kimaradt, de kedd délután már én is bele vetettem magam a bulizásba. Elcsíptem a Watch My Dying végét, utána egy jól bevált Rómeó Vérzikre neveztem be magam. Tűkön ülve vártam már a Tyr koncertjét, és cseppet sem csalódtam a Feröer-szigeteki bandában. Távolból hallgattam a Paddy and the Rats-t, majd sebes léptekkel haladtam az Amoprhis-ra. Az én életemben időszakosan jön elő az Amorphis: van, hogy heteken keresztül mást se hallgatok, van úgy, hogy évekig elő se szedem. Most pont a napi szinten hallgatós állapotomat éltem, ezért roppant hálás voltam a szervezőknek, hogy idén elhozták őket a fesztiválra. Sose láttam még élőben őket, de gyerekek, mekkora buli volt! Nekem nagyon tetszett a koncertjük, változatos setlisttel jöttek. El akartam még menni egy jó Rózsaszín Pitbullra, de csak a sátramig jutottam, túltelítődtem az Amorphis-szal. Mentségemre szóljon, hogy onnan is jó volt.

Másnap kezdő löketnek belehallgattam a Jinjer-be. Nos nem rossz (bár én nem igazán kedvelem ezt a stílust), az énekeshölgy egyáltalán nem szívbajos: koncert közben repkedtek a felsők, a tanga bugyik, még egy papír tábla is, Tatiana pedig éneklés közben nem, hogy ledobálta volna, még el is játszadozott velük. A bugyit a mutatóujján pörgette, a táblát a fejéhez emelte. Érdekes koncert volt. Ezután van egy szép nagy időkiesés, de a Thell Barrio koncertjére már muszáj volt benéznem. Mexikói metál, hát mekkora poén már! Amúgy tényleg egész jó, de nem hiszem, hogy sokáig el tudnám hallgatni őket. Rettentő nagy tömeg gyűlt össze a nagyszínpad előtt, amiből csak egy dolog következett: Arch Enemy. Fújt a szél, el-eleredt az eső, kicsit fáztam is, de tisztességgel végig álltam a koncertet. Mint a Jinjer-nél, én nem nagyon kedvelem, ha egy csaj hörög, de Alissának még ez is jól áll. Szép koncert volt, jó hangosítással, fénytechnikával, füsttel, meg tűzzel. Megint abba a csapdába estem, hogy még beterveztem egy Akelát, most azonban nem az erőm fogyott el, hanem leszakadt az eső, és őszintén szólva nem akartam ázott farkas lenni.

Csütörtök – a legtermékenyebb napom egész héten. Nyitásnak egy jó Apey and the Pea, aztán egy AWS, Talco-ba fojtva, mert kb. a felénél átrohantam. Ezek az olaszok tudnak valamit, nem csak a kávéjuk jó, de a ska is egész kiválóan megy nekik. Fergeteges hangulat uralkodott a közönségen, és ha jól láttam a zenekaron is. Annyira jó volt, hogy a Moonspell elejét le is késtem miattuk, de nincs harag. A portugál fekete lovagok egy igazi, lassan marcangoló setlisttel jöttek és besötétült minden. Az ég, a színpad, a lelkek, a minden. Kicsit talán én is. Ám de, borúra derű alapon átsétáltam HétköznaPI CSAlódásokra kicsit tombolni, majd vissza Katatoniára. Éééés ennyi. Imádom a Prosecturát, még Tatára is lementem egy szimpla kis klubkoncertjükre, de Katatonia után már semmi hangulatom nem volt kaka-pisi pankoskodni.

Már az előző napokban is latolgattam magamban azt a gondolatot, hogy igazán el lehetne kényelmesedni a sátortáborunkban, de csak péntekre ébredtem rá, hogy ez volt az egyik indok, amiért mindig “későn” kezdtem el a koncertekre járást. Viszont ez a nap nekem nagyrészt magyar előadókkal telt el: Junkies, Depresszió, Road. Az örök hármas. Utána jött a szintén hatalmas tömegeket megmozgató Hammerfall, ami annyira lepadlózott, hogy még most is keresem az államat. Mondtam is a páromnak, hogy ez egy mese. A precizitás, a tökéletes hangosítás, ahogy a zenekar együtt lélegzik és mozog, annyira gyönyörű volt, hogy konkrétan az alkaromba csíptem, hátha álmodok. Van az a szokásom, hogy koncert közben becsukom a szemem és átadom magam az érzésnek és a zenének, itt pislogni is alíg mertem. Hihetetlenül jó volt minden szempontól, nem is találok rá szavakat, annyira elvarázsolt, hogy aznap már semmi másra nem akartam menni, pedig még hajnalig volt buli. Ráadásul a hangom nagyrészét is náluk felejtettem, másnap ment a suttogós activity.

Elérkezett a zárónap, a zúzdanap. Persze, hogy akkor kell leszakadnia az égnek, amikor megindultunk Rudán & Kalapácsra (no meg reggelizni), de hát az elmúlt napok fényében ez nem volt túl meglepő. Miután a zápor elhahadt felettünk, átmentünk Ektomorfra, visszafelé belehallgattunk Bill bácsiba, aztán az Obituary-ba, ééés Gutalax! Komolyan, mint a Thell Barrio, kutyakötelességemnek éreztem, hogy meghallgassak legalább egy-két számot, hogy tudjam, hogy érezzem, hogy az mi. Ez valami kegyetlen, tényleg hashajtó zenekar. Mint a klipjükben, ugyanaz a vegyvédelmi fehér overál, a darálás, sikítás, röfögés, apropó röfögés: azon gondolkoztam, hogy az Isten verésébe jön ki ilyen hang egy emberből?! Minden esetre nagyon szórakoztatónak találtam ezt a produkciót, a sátor tömve volt emberekkel, repkedtek a wc papír tekercsek, meg még a jó ég se tudja mi minden… Átballagtunk Pokolgépre, ahol két frissebb szám kivételével egy igazán jó, klasszikus fellépőlistával szórakoztatta közönségét a zenekar. Nőiesen bevallom, hogy a Hol van a szót még kicsit meg is könnyeztem, és azt hiszem, hogy hangjaim utolsó foszlányai itt vesztek a feledés homályába. Ennek örömére a nagy emocionális tengerből partra másztunk, hogy leszakítsa fejünket a Sepultura.

Az első napon még strandoltunk, aztán minden reggel és éjjel magunkra húztuk a takarót. Mondjuk én nem haragszom azért, hogy nem sültünk meg a sátorban. Mondanám, hogy többet is aludtunk, mint általában, de a reggeli kiabálásokon túl kiemelt szerepet kapott idén az Ossian immáron 17 évvel ezelőtti koncertje. Fix délelőtti ébresztő program volt a Szemszélű lány, a Repatarurgyány, a Márhívó és így tovább. Nincs bajom az Ossiannal, Paksi Endrével se, de szerintem ők is tudják, hogy ezzel az ominózus debreceni koncerttel örökre a történelembe írták magukat. Szóval bármennyire is hihetetlenül hangzik, jó volt erre ébredni.

Ömleghetnék még sok soron át, hogy mennyire qrva jól éreztem magam, komplett regényt írhatnék 3 kötetes kiadásban a személyes élményeimről, annyit össze ökörködünk egy hét alatt a barátaimmal. Ebből kifolyólag idén se jutottam el az Off-Rock Tanyára, lemaradtam a filmvetítésekről, meg egy rahedli napközbeni programról, és sajnos felvirradt a vasárnap, muszáj volt összecsomagolni. Megint egy évet várhatok többedmagammal karöltve, de cserébe már most kitűzték a 2018-as dátumot! Én mindenkinek nagyon köszönöm ezúton is, hogy egy újabb fergeteges hetet tölthettünk el együtt. A reggeli életmentő kávét a kis kávékocsiból, a világszínvonalú hangosítást a színpadoknál, a kiváló fellépők kiválasztását, a remek szervezést, a barátaimnak, hogy ilyen kretének, és vágyom a világbékét! Ja, nem. Szeretlek Rockmaraton, jövőre is találkozunk!

Jegyelővételért kattints a képre!

Fesztiválról készült képek partnerünk, a Rockvilág.hu oldalán!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás