Önismeret felsőfokon – Holdfény kritika

A Holdfény az idei év egyik legnagyobb meglepetése. Barry Jenkins (Orvosság búbánatra) második nagyjátékfilmje egy fekete, kitaszított, meleg fiú jellem- és személyiségfejlődését mutatja be olyan gyönyörűen, hogy a moziból kilépve teljesen más színben látjuk a világot.

Az emberré válás rögös és olykor kegyetlen világa a „coming of age” mozik központi témája. Pár éve a Sráckor robbantott nagyot ebben a műfajban, amikor egy fiú felnövését szó szerint láttuk megelevenedni a vásznon. Linklater filmtörténeti bravúrja közel 10 évig készült és a szereplők a szemünk láttára cseperedtek fel és néztek szembe az élet apró örömeivel és buktatóival. A Holdfény  esetében a fekete gettóban élő Chiron három különböző életszakaszába nyerhetünk betekintést. Kisgyermek, tini és fiatal felnőttként ismerhetjük meg az identitását kereső fiú sorsát.

Mahershala Ali és Alex R. Hibbert

Az első fejezetben a 10 éves srác Miami leszakadó részén él egyedülálló és drogfüggő anyjával (Naomie Harris). Itt ismerkedik meg a vajszívű, drogdíler Juannal (Mahershala Ali), akivel barátságot köt a saját korosztályából kitaszított fiú. A film középső részében a tinédzser a nemi érés szakaszába lépve keresi önmagát és egyre közelebb kerül az egyik haverjához, Kevinhez. Végül a felnőtt, kigyúrt, harmincas Blackkel (Trevante Rhodes) zárul a történet, aki képes szembenézni múltbeli énjével és korábbi traumáival.

„Egy ponton majd el kell döntened, hogy ki akarsz lenni. Ne engedd senkinek, hogy helyetted döntsön!”

A film az első képkockától kezdve beszippantja a nézőt és el sem engedi a vége főcímig. Nem tudjuk levenni a szemünket a vászonról, mert itt érezhetően nem csak egy bizonyos ember sorsáról van szó, hanem sokkal többről: magáról a nagybetűs ÉLETről. Jenkins egy olyan időtlen történetet mutat be, ami önmagunk kereséséről szól, arról, hogy kik vagy milyen események formálnak minket az évek során. Univerzális kérdések merülnek föl az emberi viszonyokról, önmagunk elfogadásáról, a múlt és jelen kapcsolatáról.

Ashton Sanders

Továbbá fontos szociális témák is előkerülnek a személyes történeteken keresztül. A kiskorú Chiron kirekesztettsége és bántalmazása az iskolai zaklatás jelenségét járja körbe, emellett a leszakadó városrészeken szocializálódó afro-amerikaiak hétköznapi, komor valóságáról is hiteles képet kapunk. Ezáltal a lírai dráma egy szociodrámaként is értelmezhető, mivel komoly társadalmi kérdésekkel foglalkozik, de a felszín alatt mégis egy végtelenül intim történet két meleg férfi egymásra találásáról.

A Holdfény több szempontból is kimagasló alkotás. Nemcsak üzenete miatt lesz klasszikus darab, hanem azért is, mert az elmúlt évtized egyik legszemélyesebb és legeredetibb drámája. Nem véletlenül ez a film az idei év legnagyobb kritikai sikerét arató alkotása: eddig több mint 140 díjat nyert, s további, kétszáznál több elismerésre terjesztették fel. Jenkins lírai műve elnyerte a legjobb film Golden Globe-díját a dráma kategóriában, emellett 8 Oscar-díjra is jelölték.  Mind a forgatókönyv, a látvány, a rendezés mestermunka, és ehhez még hozzátársul a csodás szereplőgárda is.

A drogdíler Juan karakterét Mahershala Ali (Kártyavár, Éhezők viadala) olyan érzékenyen és emberien jeleníti meg, hogy véleményem szerint biztos befutó lesz az Oscar-díjátadó férfi mellékszereplő kategóriájában. Emellett a lecsúszott édesanya szerepében Naomie Harris (007- Skyfall, 28 nappal később) is tündöklik és a felnőtt Kevin szerepében André Holland (A sebész, Selma) alakítása is felejthetetlen. Chiron karakterét három különböző színész játssza (Alex R. Hibbert, Ashton Sanders,Trevante Rhodes), akik ugyanazt a sebezhető, önmagát kereső személyiséget formálják meg. Három különböző arcot látunk, de egy közös lelket. És ez az igazi varázslat, ritka filmtörténeti pillanat részesei lehetünk.

Emellett muszáj megemlítenem a film lélegzetelállító zenéjét is. Nicholas Britell dallamai fájdalmasan gyönyörűek, a klasszikus hegedű és zongora szólamok érzelmi többletet adnak a képsoroknak. Az egyik kedvenc jelenetemben Juan éppen úszni tanítja a 10 éves Chiront, miközben Britell magával ragadó szerzeménye szól. Az egyszerre kaotikus és közben felemelő zene kiegészíti a vásznon látottakat és emel az érzelmi fellegekbe.

Trevante Rhodes és André Holland

Nemcsak klasszikus, a filmhez komponált zenekari darabok, hanem pár nagyon jól eltalált dal is színesíti a látottakat. A megjelenített szubkultúrát bemutatva megszólal egy-két hip-hop szám és a végső fejezetben Barbara Lewis “Hello Stranger” című slágere üt akkorát, hogy azt egy ideig biztos nem fogjuk elfelejteni. Ez a szám szól, amikor a felnőtt Chiron és gyerekkori szerelme több mint tíz év után újra találkozik. És ez az egymásra találás lehengerlő. A színészek játéka annyira hiteles és intim, hogy egy pillanatra el is feledkezünk magunkról, szinte elveszünk Trevante Rhodes és André Holland mozdulataiban. Minden egyes arcrezdülés és pillantás a lelkünkbe markol és a film itt éri el érzelmi tetőpontját.

A Holdfény a 2016-os év szenzációja, nem véletlenül ért el hatalmas szakmai sikereket. Jenkins meghitt és személyes ódája az a film, amit neked is látnod kell. Ha fölszállsz erre az érzelmi hullámvasútra garantáltan egy szívbe markoló és felejthetetlen élménnyel leszel gazdagabb.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás