„Csak az a szerep ér valamit, amiért meg kell szenvedni” – interjú Bősze Györggyel

Nemrég vehette át aranydiplomáját Bősze György, a Miskolci Nemzeti Színház színművésze. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen rendezett bensőséges ünnepségen az elsőévesek fogadalomtételét követően került sor az ötven, hatvan és hatvanöt éve végzett egykori hallgatók arany-, gyémánt- és vasdiplomáinak átadására. Bősze Györggyel a Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettünk arról, mit is jelent számára ez az eltelt 50 év.

Ez az oklevél a pályán eltöltött fél évszázad elismerése. Mit érzett, amikor átvehette?

Bosze_Gyorgy

Bősze György – Fotó: Miskolci Nemzeti Színház

B.Gy.: Az ünnepséget az Ódry Színpadon tartották, ahol ötven évvel ezelőtt felvételiztem. Azóta sem jártam ott, és most olyan kicsinek tűnt. De mégis olyan, mintha tegnap lett volna. Gyorsan elszállnak az évek, ha az ember munkával tölti őket. Én szerencsés vagyok, mert az első perctől kezdve dolgoztam, mindig volt szerepem. Nagy boldogság számomra, hogy ezt megéltem, hiszen – mint azt gondolom, sokan tudják – az előző évad végén volt egy „kis” balesetem. A színpadon lettem rosszul előadás közben, és nem volt biztos, hogy megélem ezt az 50. évfordulót. De úgy látszik, hogy még van itt dolgom, ezért küldtek vissza.

 

Mi lenne ez a küldetés? Talán egy szerep?

B.Gy.: Nem vágyom már nagy szerepekre, talán nem is bírnám fizikálisan. Ami jön, azt elfogadom. Nekem elég, ha három jelenetre felmehetek a színpadra, de az legyen olyan, ami emlékezetes.

 

Térjünk vissza a színészi pályája elejére! Hogyan döntötte el, hogy a színészi hivatást választja?

B.Gy.: Nem tudom, hogyan is jutott eszembe. Szerettem színházba járni már egészen kicsi koromtól, de nagyon gátlásos gyerek voltam, így soha nem jutott eszembe, hogy én színpadon legyek, szerepeljek. Valószínűleg pont ezért választottam végül ezt a hivatást, hogy legyőzzem a gátlásaimat. Sikeres volt a kísérlet, hiszen ma is itt vagyok.

 

Hogyan emlékszik vissza a felvételire, és a színművészetin töltött időre?

B.Gy.: Érdekes módon maga a felvételi már nagyon messzinek tűnik. Kétszer jelentkeztem, másodszorra vettek fel. Csak arra emlékszem, hogy rettenetesen ideges voltam. Hatalmas drukk volt bennem a felkészülési időszak alatt és a felvételin is – végül Várkonyi Zoltán vett fel engem. Mindig Hamlet monológgal készültem. Emlékszem, sötét volt a nézőtéren, amikor egyszer csak felkiabálta egy sztentori hang, hogy mondjam a Hecubát. Én persze azonnal felismertem Várkonyi hangját. Aztán fantasztikus tanáraink voltak. Várkonyi mellett például Sulyok Mária és Békés András is. Akkor ezt fiatalon mi nem nagyon értékeltük. Úgy gondoltuk, hogy miénk a világ – mit tudhatnak a vének? Most 75 éves vagyok, kicsit lecsendesedett már a pályám. Csinálom a dolgomat, remélem nagyon jól, és remélem, még egy darabig így is lesz.

 

2001-től játszik Miskolcon. Hogyan vezetett idáig az út?

B.Gy.: Nem sok társulatnál voltam életem során. Ahol szerepet kaptam, oda mentem. Hűséges típus vagyok, nem csapongok. 1965-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, utána Pécsre kerültem. Ott születtek a gyermekeim is. Kilenc év után Pestre mentem, játszottam a Várszínházban, majd 1989-ig a Nemzeti Színházban. Ezután a veszprémi színház társulatának voltam tagja hosszú ideig, és innen kerültem végül Miskolcra. Azt gondolom, hogy itt is fejezem már be a pályámat.

 

Ebben az évadban először a Ványa bácsiban láthatja a közönség. Milyen újra a színpadon állni a nyáron történtek után?

Bősze György

Bősze György – Fotó: Miskolci Nemzeti Színház

B.Gy.: Szerencsére az Egy csók és más semmi című darabot – aminek az előadásán történt ez a rosszullét – nem játszom tovább. Az akkori megbízott igazgató felhívott a történtek után, és megkérdezte, hogy mire emlékszem. Semmire. Abból a szerepből, amit megtanultam, bepróbáltam, egy mondatra sem emlékszem. Szabó Máté akkor azt mondta: rendben, ne is emlékezz, ne játszd el. Én sem szerettem volna magamban fölidézni ezt a dolgot. Így jött most a Ványa bácsi, ami nem nagy szerep, de a koromnak megfelelő. 75 évesen ezt kell játszani. Nem vagyok én egy Rómeó – sohasem voltam az a típus, de most meg már végképp nem vagyok. Voltak persze olyan szerepeim, amelyek emlékezetesek. Ilyen például Az élet mint olyan, amit Máhr Ágival játszottunk. Még ma is megállítanak az utcán sokszor, hogy ez az előadás valami fantasztikus volt.

 

Soha nem volt olyan ez alatt az 50 év alatt, amikor elbizonytalanodott abban, hogy mégsem ez a hivatás a jó út?

B.Gy.: Soha. Föl sem merült bennem. Persze amikor az ember kínlódik egy szereppel, akkor eszébe jut, hogy mit keresek én itt? Mért kell nekem szenvedni? De ez mindig elmúlik, és az előadás után tudom, hogy megérte a szenvedést. Mert ezt csak így érdemes csinálni. Ha az ember a kisujjából próbál kirázni egy alakítást, az nem működik. Csak az a szerep ér valamit, amiért meg kell szenvedni.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás