Először Budapesten: Zeal & Ardor

Szeptemberben először Budapesten a kurrens black metál színtér egyik legnagyobb ígérete, a Zeal & Ardor! Manuel Gagneux negró spirituálékat a stílus klasszikus elemeivel ötvöző világa úgy hangzik, mintha Alan Lomax találkozna Varg Vikernesszel.

Beborult kántálások, tremolókaros riffek, blastbeatek és az egészet átható okkult-spirituális hangulat: akárcsak a Batushka, a Zeal & Ardor is a műfaji kereteket szétfeszítő, új utakat kereső projekt. Nem csoda, hogy a tavalyi debütálása óta már olyan fesztiválok versengenek érte, mint a Roadburn, a Psycho Las Vegas vagy a The Great Escape. Így könnyen lehet, hogy ez az utolsó alkalom arra, hogy egy intim klubkoncerten lássuk élőben a nemrég már a Prophets Of Rage-nek nyitó zenekart.

Képzeld el, hogy Django kecskét áldoz egy oltáron, míg a háttérben megláncolt rabszolgák kántálnak, a hangjuk pedig összemosódik a láncfűrésszerű gitárriffekkel. Aztán a sátánista szertartásokat idéző ritmikus lánccsörgetés valahogy átúszik egy hátborzongatóan ismerős norvég black metál dalba.

Így szól a Zeal & Ardor bemutatkozása és nem is lehetne találóbb. Manuel Gagneux zenéje ugyanis valóban megidézi a Mississippi-delta beborult blues croonereit és az amerikai rabszolgák gospeljét, miközben érezhetően merít az első generációs black metál zenekarok zsigeri sötétségéből is. Mégis, hiába ismerős elemeiben, a zene a saját ördögi univerzumában létezik.

Hogy Gagneux valóban az ördögöt szolgálja, arra jó bizonyíték az áttörést jelentő lemez, a ‘Devil Is Fine’ keletkezéstörténete. A frontember saját bevallása szerint, ha épp alkotói válsága volt, felment 4chanre és megkérte a kommentelőket, hogy mondjanak két eltérő műfajt, ő pedig megpróbálja összerakni őket egy számmá. Az egyikük a black metált mondta, a másikuk a “nigger zenét” – és bár elsőre furcsának találta az ötletet, minél jobban belemélyedt a dalírásba, annál inkább kiforrta magát a koncepció. Olyannyira, hogy sokan még azzal is megvádolták őt, hogy egyes részeknél nem őt hallani, hanem Alan Lomax amerikai népzenekutató és -gyűjtő valamelyik elfeledett felvételét.

Nem csoda, hogy az albumot hamar felkapta a Noisey és a Rolling Stone, Kim Kelly pedig több hosszú portét is írt az énekes-dalszerzőről. Időközben persze a szólóprojektből teljes értékű zenekar lett, ami megalakulása után egy évvel már olyan fesztiválokon játszott, mint a Psycho Las Vegas, a Roadburn, a The Great Escape vagy a Le Guess Who? Szeptemberben pedig az A38 Hajóra is eljutnak, hogy demonstrálják: a már ismert zenei elemeket még mindig lehet újszerűen kombinálni.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás