Nagyszabású, összművészeti divatestnek adott helyszínt március 10-én a BMC Magyar Zenei Információs Központ és Könyvtár, a Ritka és Veleszületett Rendellenességgel Élők Országos Szövetsége, valamint a PS Magazin által alapított PR ügynökség, a PS Creative Kft. szervezésében.
A Ritka és Veleszületett Rendellenességgel Élők Országos Szövetsége (RIROSZ) egy 2006-ban alapított közhasznú szervezet, amelyet eredetileg érintett szülők hoztak létre, mára pedig országos ernyőszervezetként több tucat tagszervezetet fog össze, és képviseli őket országos és európai szinten. Kitűzött céljaik közé tartozik a ritka betegségekre koncentráló kutatások támogatása, a ritka betegségben szenvedők és a velük foglalkozó szakemberek informálása és oktatása, valamint az érintettek érdekképviselete és az esélyegyenlőség előmozdítása.
Ritka betegségnek azokat a rendellenességeket nevezzük, amelyek előfordulási gyakorisága kisebb, mint 1:2000-hez. Ez az igen tág definíció egy rendkívül heterogén betegcsoportot takar: közel 8000-féle betegséget foglal magába, és a teljes lakosság 6-8%-át érinti (50-75%-ban gyermekeket, akiknek 30%-a sajnos meg sem éri az 5 éves kort), ami a hozzátartozókkal együtt országos szinten több százezres létszámot jelenthet.
A sok esetben gyógyíthatatlan és sok szenvedéssel járó ritka betegségekkel küzdők – az információhiány következtében – nemcsak a társadalom többségével, hanem a többi beteggel szemben is hátrányos helyzetben vannak. A ritka rendellenességek gyakran felismerés nélkül maradnak, vagy éppenséggel félrekezelik őket; a diagnosztizált betegek közül pedig sokan szégyellik és nem vállalják fel nyíltan a betegségüket.
A megfelelő terápiák hiánya mellett ezért a legfontosabb feladat a láthatóság növelése, amely egyúttal a RIROSZ legújabb, Jól áll neked a tolerancia című projektjének mottója is lett. A projekt megfogalmazott célja az volt, hogy „a divat többrétegű, univerzális szócsövével a szövetség becsülendő munkájára és a ritka betegséggel élők élethelyzetére” hívja fel a figyelmet, miközben a fiatal magyar divatszcéna képviselőit is támogatja, demonstrálva, hogy „az öltözködéskultúra igenis képes arra, hogy részt vállaljon társadalmi kérdések láthatóbbá tételének harcában”.
A divatra mint végtelen lehetőségeket rejtő kifejezési eszközre azért esett a RIROSZ választása, mert igen nagy vizuális felhívó ereje van: tömegeket vonz (ezáltal szemléletet is formál) úgy, hogy egyúttal felvállalja és értékként tünteti fel a különlegességet, amely az inkább pejoratív jelentésű másság lehetséges pozitív vetülete.
A ritka betegséggel élők naponta szembesülnek saját egyediségükkel, ritkaságukkal, ők mégsem kapnak rivaldafényt. Ez volt az a felület, ahol a két téma összeért. A PS Magazin mindig is nyitott volt a társadalmi problémák felszínre hozására és egy olyan platformot hozott létre az elmúlt években, mely szintén kilóg a sorból, a hazai lappiac kínálatából, ezért kértük fel őket arra, hogy segítsenek a kampány kommunikációjában és a szervezésben. – nyilatkozta Őri István, a RIROSZ projektmenedzsere a PS Magazinnak.
A szervezők egy divattervező pályázatot írtak ki, amelyben arra kérték a résztvevőket, hogy ruhakölteményeikkel valamilyen módon a ritka betegségekre reflektáljanak. A versenyre több mint 120 pályázat érkezett. A beérkezett anyagok közül a hattagú zsűri – Abodi Dóra divattervező (Dora Abodi); Bódis Boglárka divattervező (Elysian); Csala Krisztina, a Design Terminál konzultációs és mentorprogramjának vezetője; Srej Zsófia modell; Strasser Orsolya, a PS Magazin főszerkesztője; illetve Oleg Borisuk divatfotós – végül 20 koncepciót juttatott tovább a döntőbe, hogy egy rendhagyó divatshow keretein belül a nagyközönség előtt is bemutathassák pályaműveiket.
A mindent vivő első helyezett Nagy Adrienna lett, hemofília-ihlette ruhakölteményével, amelynek zsenialitása abban rejlik, hogy nem is egy, hanem valójában két ruhát takar, amelyek finom selyemrojtokkal vannak összefűzve, a beteg és az egészséges ember kapcsolatát szimbolizálva. Ezenkívül további öt pályaművet „különdíjaztak”, habár az nem igazán derült ki számomra, hogy pontosan mit díjaztak rajtuk, és miért is volt szükség mindjárt öt ilyen típusú elismerésre. Annak mindenesetre örültem, hogy személyes kedvencem, az OpenUp brand gigantizmus és akromegália inspirálta koncepciója is bekerült a díjazottak közé.
A bemutató aláfestő zenéjét DJ Bootsie szolgáltatta, aki nem először zenélt már divateseményen (2012-ben például ő felelt a Gombold újra! – Divat a magyar divatshow teljes zenei arculatáért), és ezúttal sem okozott csalódást. A divatbemutatót kísérő vetítésről azonban sajnos már nem mondhatom el ugyanezt: amikor az első néhány modell felbukkanásakor a ruhák távolról nehezen kivehető részleteit mutatták a vásznon, még elismerően bólogattam is magamban, ám hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ez korántsem egy átgondolt koncepció része volt, inkább csak random képek sorakoztatása kaleidoszkópszerűen. Amikor pedig éppen a fődíjas pályázó (bár ezt akkor még nem tudhattuk) modelljei léptek a színpadra, a kivetítőről pedig hatalmas, véres ajkak szegeződtek rám, akkor végképp kiábrándultam: bárki agyszüleménye is volt ez a vj-set, azt vagy nem világosították fel a koncepcióról, vagy szándékosan tiporta páros lábbal azt a finom szimbolikát, amelynek jegyében az egész projekt zajlott.
A divatbemutató után MC Fedora debütáló albumának egyik trackjét hallgathatta meg a közönség az énekesnő előadásában, amihez ennél többet nemigen érdemes hozzáfűznöm. Majd ezt követte egy, kifejezetten a divatestre megkomponált, kortárs balettprodukció, Csokán Vivien és Bajári Levente, a Magyar Állami Operaház balettművészei közreműködésével. A táncelőadás az este számomra legemelkedettebb pillanatait nyújtotta: rendesen lúdbőrzött a hátam az erőteljes zenéhez koreografált, kifinomult mozdulatok látványára. A darab elején a táncosnő kendővel a szemén, a sötétben tapogatózva jelent meg a színpadon, majd ahogy lekerült arcáról a kendő, úgy táncolt egyre önfeledtebben és magabiztosabban férfi partnerével tökéletes harmóniában, mígnem ismét egyedül és kétségek közt maradt. Táncuk számomra a beteg, illetve fogyatékos emberek kiszolgáltatottságát és magára hagyottságát, egyúttal a normális életre való vágyukat szimbolizálta, igen szívhez szólóan.
A divatest számomra legérdekesebb része azonban az estindító kerekasztal-beszélgetés volt, Jokán Andrea, a Társaság a Szabadságjogokért fogyatékosügyi kampányának munkatársa; Strasser Orsolya, a PS Magazin főszerkesztője; Lakatos Márk stylist; Vörös Miklós, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem adjunktusa; Kajdi Csaba, a Visage Modellügynökség vezetője; illetve Pogány Gábor, a RIROSZ elnöke részvételével. A beszélgetés moderátora – egyúttal az est háziasszonya – Lilu (polgári nevén: Kovalcsik Ildikó) volt, aki ugyan a felkonfok alatt időnként szinte érthetetlenül hadart, a beszélgetést intelligens módon terelgette.
A Tolerancia a divatban és a ritka betegséggel élők lehetőségei című nyilvános vita központi kérdése az volt, vajon lehet-e hazánkban is tendencia a betegségük, fogyatékosságuk miatt megváltozott testképpel élők előtérbe helyezése a divat világában (ahogy külföldön egyre inkább megfigyelhető); egyáltalán szükséges-e, hogy a divatipar felvállalja ezt a szerepet, és ha fel is vállalja, vajon valóban őszintén teszi-e, vagy csupán üzleti érdekei diktálják.
Amikor betegségről vagy fogyatékosságról van szó, főleg olyanról, amely látványos tünetekkel jár együtt, az eredendő idegenkedésen túl – a politikai korrektség jegyében – gyakran óhatatlanul is hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy beteg, illetve fogyatékkal élő embert nem etikus dolog színpadra, vagy jelen esetben kifutóra állítani. A szervezők azonban éppen ezen a gondolkodásmódon szerettek volna változtatni, amikor a betegségekre reflektáló ruhákat egészséges modelleken mutatták be. Habár én ebben a gondolatmenetben logikai hurkot sejtek, magát a szándékot, hogy ezeket a félelmeket, fenntartásokat nyíltan kimondjuk és átbeszéljük, kifejezetten szimpatikusnak találtam.
Az „ördög ügyvédje” szerepét Kajdi Csaba és Vörös Miklós vállalták magukra, előbbi a divat világában szerzett kissé cinikus tapasztalatai, utóbbi társadalomtudományi ismeretei és etikai megfontolásai alapján, míg Lakatos Márk és Strasser Orsolya inkább az optimista, világmegváltó szemléletet képviselték. Jokán Andrea nem igazán szólt hozzá a témához (talán nem is volt túl szerencsés összemosni a betegség – fogyatékosság kategóriákat), Pogány Gábor pedig előbb hangot adott a projekttel és a beszélgetéssel kapcsolatos kezdeti félelmeinek, majd pozitívnak értékelte a vita végkicsengését.
Én pedig azt gondolom, hogy sok fontos kérdés felmerült, de inkább csak felvetésszerűen, így a téma valószínűleg további, elmélyültebb diskurzust is megérdemelne. Összességében azonban úgy tűnik, sikeres kezdeményezésnek bizonyult a divatest, és várható, hogy jövőre újra megrendezik az eseményt, akár nemzetközi partnereket is bevonva. Kíváncsian várom.