A film az örökbefogadás témáját dolgozza fel. Látszólag. A valóságban ugyanis ennek az alkotásnak is ugyanazok a témái, mint a legtöbb Woody-darabnak: a férfi-nő (v)iszony és az élet nagy kérdései. Például hogy van-e szabad akaratunk, vagy a görög mitológiából jól ismert kegyetlen végzet irányít? Spoiler-érzékenyek is nyugodtan fogyaszthatják.
A főhős, Lenny new-york-i sportújságíró, felesége egy galériában dolgozik, és a férfivel ellentétben gyereket akar. Szülni viszont nem szeretne, így eldönti, hogy adoptálnak egy egynapos csecsemőt, akit egy leányanya szült. Lenny, a kissé papucs figura hevesen tiltakozik, párja mégis hazahozza a kisfiút. A férfinek is megtetszik a gyerek, így belemegy a dologba, hogy mostantól apa legyen. Nem válik igazzá a barátok és ismerősök baljóslata, miszerint az örökbefogadott gyerekek mind tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő problémás tinédzserekké válnak. Max egy tüneményes tízéves kisfiúvá cseperedik, mindenki imádja, ráadásul még okos is. Egyelőre nem tud az adoptálásáról, szülei későbbre tervezik, hogy elmondják neki.
Lenny-t érdekelni kezdi, hogy vajon milyen lehet a valódi anyja egy ilyen ”minden szülő álma’ típusú gyereknek. Így a gyámhivatalból elcseni a vérszerinti szülő elérhetőségét, hogy megkeresse. Kiderül Lindáról, hogy prostituált. Lenny számít rá, hogy ha néhány év múlva elmondja Max-nek az igazságot, a fiú majd meg akarja keresni az anyját. A férfi azt szeretné, ha egy rendes nőt találna, ezért kieszeli, hogy tisztességes amerikai háziasszonyt farag az erre tökéletesen alkalmatlan Lindából. Ráveszi, hogy hagyja abba erkölcstelen munkáját, és egy jóravaló mintaférj-jelölttel is megpróbálja összehozni. Azt viszont nem árulja el neki, miért teszi mindezt. Az események vicces, furcsa és néhol torokszorító jelenetekhez vezetnek. Lenny egyre jobban belegabalyodik a hazugságokba, miközben saját házassága sem fenékig tejföl.
A film különlegessége, hogy a jelenetek közötti összekötő szöveget az ókori görög drámák mintájára egy maszkot viselő kórus énekli el. Woody szereti az antik kultúrát, ez a megoldás más filmjében is feltűnik. Az ókori színész-férfikar és főhősünk is arra keresik a választ: vajon megváltozathatjuk-e sorsunk fonalát, vagy bármennyire is erőlködünk, a könyörtelen Párkák és Ananké, a végzet kegyetlen istennője úgyis előre lát mindent, és csak röhögnek a markukba?
Szerettem a filmben Lenny karakterét, a minden Woody-filmben feltűnő, esetlen, önostorzó, a nőknél mégis sikeres főhőst, és Helena Bonham-Carter remekel Amanda, a feleség szerepében, csakúgy, mint a Lindát játszó Mira Sorvino (aki 1996-ban Oscart is nyert az alakításért – a szerk.). Tartalmasak a párbeszédek és jók a poénok, érdekes a mondanivaló, és az ókori kórus váratlan felbukkanásai is megadják a tipikus Allan-féle szürreálisan vicces hangulatot. Amiért viszont mégsem lesz ez a kedvenc filmem, az az, hogy Woody tud ennél jobbat is csinálni. Van jó pár erőltetett poén, a cselekmény és a csattanó is túlságosan mesterkélt. Nagy szegénysége még, hogy az örökbefogadás, mint téma alig kap hangsúlyt, mintha csak háttérsztori lenne. Max-ot tízéves koráig ismerjük meg, és végig mellékszereplő marad, egyáltalán nincs kidolgozva a karaktere, csak annyit tudunk meg róla, hogy tündéri és okos. Nem esik szó a nevelt apjával vagy anyjával való kapcsolatának sajátságairól, pedig ez elvárható lenne egy adoptálás témakörét feldolgozó filmtől. Mintha a rendező nem lett volna elég bátor belemerülni ennek a témának a mélységeibe, vagy talán számára nem is ez volt a cél. Mindent összevetve ez most csak egy közepes értékelés, Woody, de ne aggódj, akkor is szeretlek!