A Múmiavilág vándorkiállítás végre Magyarországon is látható 2015. május 17-ig a Magyar Természettudományi Múzeumban, miután bejárta Amerikát és Európát. Egészen kicsi korom óta csodálattal vegyes borzongással tekintek a múmiákra, és ha valami félelmet kelt bennem, arra még inkább kíváncsi vagyok, így egyszerűen muszáj volt elmennem.
Vasárnap késő délután, egy órával zárás előtt a múzeum szinte kihalt, csak néhány kisgyerek nevetése szűrődik ki a kávézóból. A korallzátonyok átjárója után mintha egy másik világba csöppennék, ahol nincs tér és idő. Valóban nincs, az itt fekvő huszonnyolc test öt kontinensről – Afrikából, Európából, Dél-Amerikából, Ausztrália-Óceániából és Ázsiából – érkezett, van közöttük több ezer és pár száz éves is. A félhomály, a hangszórókból szűrődő lágy zene azt az érzést kelti bennem, hogy a múlt fontos titkait leshetem meg. Itt és most csupán egy üvegfal választja el az évezredes múlt csöndjét a modern kor emberének lüktető, élettel teli lényétől. Bámulatos kontraszt, ami egyre halványul, ahogy az első döbbenetes percek után a szemünk hozzászokik a múmiák látványához. A kiállítás annyira elvarázsol, hogy megszűnik az odakint rohanó világ, és csak egy közös tér és idő létezik, amiben az ember hirtelen ráeszmél: minden múlandó.
“Felhívjuk figyelmét, hogy kiállításunkon régen elhunyt emberek testemlékeit mutatjuk be, ami érzelmileg felkavaró lehet.” – olvasható a Múmiavilág honlapján, és ezzel az egy mondattal tudnám én is összefoglalni mindazt, amit tapasztaltam. A testek szívszorító történteteket mesélnek el. Egy 30-50 éves perui asszony, aki pici tejfogakat szorongat a kezében, egy anya az Andok partvidékéről, aki kisgyermekeit öleli védelmezően még a halál mozdulatlanságában is, Sándor Terézia, az apáca, akinek kivágták a szívét. Kiemelkedő lelet az újszülött Chinchorro gyermekmúmiája, amelynek arcát agyagmaszk, fejét pedig emberi hajból készült paróka fedi, vagy a titokzatos Wari múmiabatyu, amiről a CT-vizsgálat során kiderült, hogy egy csecsemő múmiáját és védelmező amulettjét rejti.
A legizgalmasabb talán az ázsiai ereklyeszobor, amely egy 1100 körül élt buddhista szerzetes önmumifikálódással létrejött múmiáját fedi. Minden testemlékről megtudhatjuk, hogyan fedezték fel és vizsgálták azokat, és mi a személyes történetük. Talán ez a leginkább megrázó a kiállításban. Tudni, hogy ezek az emberek egyszer éltek és éreztek, és most minderről egy üvegvitrin biztonságából mesélnek nekünk, a modern kor embereinek.
A testemlékek mellett természetesen megismerkedhetünk a mumifikálás eszközeivel és menetével, a 18-19. század múmiamániájával, a művészek kedvelt festékével, a “múmiabarnával”, és a múmiapor gyógyszerekben való felhasználásával is, amelynek sok test esett áldozatául. A közel tíz állatmúmia izgalmas színfoltja a kiállításnak, olyan érdekességeket láthatunk, mint a macskamúmia vagy a pici aligátor- és kígyómúmiák.
Miközben a múltba tekintünk, előttünk már a jövő bontakozik ki. A bemutató tér közepén ugyanis egy berendezett laboratórium működik, ahol bárki szabadjára engedheti a benne élő antropológust, a kutatási eszközök megismerése mellett lehetőséget kapunk arra, hogy magunk vizsgáljuk meg az ott elhelyezett maradványokat. Előre meghirdetett időpontokban a múzeum antropológusai pedig két olyan múmiát vizsgálnak a látogatók bevonásával, amelyeket eddig nem tanulmányoztak tudományos módszerekkel. Az eredményekről folyamatosan tájékoztatnak egy interaktív tábla segítségével, illetve a kiállítás Facebook oldalán is.
Számomra hatalmas élmény volt a kiállítás, és csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy egy kis időre kapcsolja ki a laptopot, tegye le az okostelefont, bújjon el a rohanó jelen elől, és vesszen el kicsit a múlt nyugalmában. A kiállítás kedd kivételével minden nap 10 órától 18 óráig, csütörtökönként hosszabbított nyitvatartással, 20 óráig, kéthetente csütörtökön pedig különleges programmal várja a látogatókat. Ezen a héten, november 20-án Szikossy Ildikó, a kiállítás szakmai rendezője és múmiakutató tart egy előadást a világ múmiáiról. Bővebb információ: a Múmiavilág honlapján.