A Szépművészeti Múzeumban február 16-ig volt látható a már-már túlságosan is sok képet felvonultató, kissé rongyrázó, kaotikus, tömény, áttekinthetetlen, mégis kihagyhatatlan kiállítás. “Nemzetközi szinten egyedülálló volumenű” – hangzik a jól ismert reklámszöveg, amely a Cézanne óta elég menő, és a külföldieket is sikerül vele becsalogatni. Bár a képek gyönyörűek, kevés a laikus ember számára rendszerezetten feldolgozott információ, itt-ott hiányzik a magyarázat, nem jó az elrendezés, és kevesebb kép is elég lett volna, ami nem lépi át a befogadhatóság határait.
Kezdjük a jó hírrel
Mi tetszett a kiállításban? Tudjuk, hogy a 2009-ben megrendezett, az itáliai reneszánszt bemutató Boticellitől Tiziánóig című tárlat folytatásának szánták: ezúttal a barokk és a rokokó festészet rejtelmeibe tekinthetünk be. Ebben a korszakban számos szentképet, vallásos és mitológiai témájú művet és portrét festettek, főleg megrendelésre. Korábban azt gondoltam, emiatt unalmas ez a korszak, hiszen nem “jöhet át” a festő személyisége. Akkoriban ugyanis még muszáj követni a szakmai elvárásokat, a megrendelő kívánságait, a vallás valamint a korszellem szabályait. Nos, ez nincs így. A művész személyisége igenis látható. Mindig. A figurák rengeteg érzelmet fejeznek ki, és igenis megdöbbentő művészi teljesítmény a valósághű ábrázolás ilyen szintje. Személy szerint úgy éreztem, hogy az élethű festmények kora a fotó megjelenése óta leáldozott. Ez esetben mégis úgy láttam: nagyon érdekes, hogy szemkontaktust létesíthetek egy több száz évvel ezelőtt élt, pókerező kurtizánnal, aki mintha közvetlenül rám nézne a képről, vagy egy zsebtolvajjal, aki egy 17. századi utcán rabolja ki kedélyesen egy tenyérjósló cigány asszony gazdag, de bárgyú áldozatát. Mintha a festmények ablakok lennének egy letűnt kor hétköznapi jelenteire.
Ezt a kort a kalandregények népszerű színtere, az alkímia, a boszorkányüldözés, a mágia hangulata lengi be. Külön érdekesség, hogy ekkoriban sok szimbólumot rejtettek el a képeken, izgalmas játék elemezgetni a képrejtvény-szerű alkotásokat: például, ahogy a leányalakban ábrázolt józan észt a különféle bűnök megannyi lény formájában megjelenve próbálják eltántorítani. Egy Ámor: a képen földgömböt, mérleget, hangszert és méhekkel teli sisakot találunk – mi a jelentése ezeknek a tárgyaknak? A vallásos és a mitikus képek sem unalmasak, sőt. A bibliai és antik témaválasztás csak álca, hogy megfeleljenek a korszellemnek, a megrendelő papoknak és arisztokratáknak. Ám már itt láthatóak a modern ember lázadásának tünetei: szabadságvágy, nem kevés erotikus töltet, bűn és megbánás, ezernyi, a hétköznapi embert is foglalkoztató erkölcsi téma. Külön érdekesség, hogy az ó- és újszövetségi, valamint a mitológiai hősöket gyakran barokk korabeli ruhákban, használati tárgyakkal és környezetben ábrázolják, a Krisztust kísérő római katona egyenruhája egy spanyol lovagéra emlékeztet, egy ókori, halott mártír egy vörös leplen fekszik az erdő közepén.
A kor zsenijének tartott Caravaggio-tól kilenc képet láthatunk. A kiállítás “főszereplőit” meglehetősen szűk terekbe helyezték el, nehéz őket kellő távolságról megszemlélni, de még így is gyönyörűek. A világhírű Gyümölcskosaras fiú mellett nagyon megkapó az a bibliai jelenet, ahol a hóhér megmutatja Keresztelő Szent János fejét Heródes lányának, Saloménak. A művész két, teljesen eltérő hangulatban is megfestette a jelenetet, amelyek egymás mellett láthatók. Hiába, az emberiség ekkora elérte, mindazt ami a realista festészetben egyáltalán lehetséges.
Az optikai csalódáson alapuló művek is ekkor jelentek meg. Ezek közül is láthatunk néhányat, “trompe-l’oeil” a nevük, magyarul “becsapni a szemet”. Egy külön szekció foglalkozik a portrékkal és a csendéletekkel. Szintén van egy teremnyi hely a túldíszített barokk után következő, letisztultabb és főként mitikus témákkal operáló klasszicizmusnak. Sajnos a laikus szinte semmilyen információt nem tud meg erről a korról, és fura, hogy a kevésbé híres képek sokkal szellősebb, nagyobb belmagasságú és monumentálisabb terekben kapnak helyet, mint a sokkal fontosabb Caravaggio-k. A velencei rokokó festészet is kap egy szekciót, az ekkora hullafáradt látogató viszont itt már képtelen új információkat befogadni. Mondjuk nem is baj, mert a falakon itt is alig szerepel információ a korról vagy az alkotókról. Talán a napjainkban népszerű urban photgraphy elődjének is tekinthető velencei városképekkel zárul a tárlat. Ekkor jutott eszébe a képzőművészeknek, hogy az utcák és terek szintén jól mutatnak képeken. Itt is megkapjuk az időutazás-feelinget. Az ecsetvonások lazábbak lesznek, de állítólag ez még nem az impresszionizmus előszele…