Mohácson született, életének nagy részét Párizsban töltötte. A naturalista festményektől fokozatosan jutott el a nonfigurativitásig. Színek és fények egymásba fonódása, örvénylő mikrokozmoszok elevenednek meg ragyogó vásznain. Megfestette Bartók zenéjét, jóban volt Picasso feleségével és a szabadkőművesekhez is csatlakozott. Ő Rozsda Endre, akinek a kiállítása március 2-ig még látható a Magyar Nemzeti Galériában.
Családja akarata ellenére korán eldöntötte, hogy festő lesz. Aba-Novák Vilmos iskolájában tanult. Már 23 éves korában sikeres kiállítást rendezett a Tamás Galériában. A Magyar Nemzeti Galéria tárlata ebből a korszakból való képeivel kezdődik, pasztellszínű tájképek és figurák néznek vissza ránk. A Cigarettázó lány engem Gauguin-re emlékeztetett. Később megmarad a valósághű ábrázolás, de a szürrealisták hatása egyre érezhetőbb nála: a női figura karikatúraszerűen torzul például a Marianne című képen, a Sokszínű tehenek pedig lilák, kékek és citromsárgák.
1938-as Párizsba távozása előtt festő barátaival, a magyar Chagall-nak is nevezett, később koncentrációs táborban elhalálozott Ámos Imrével és feleségével, Anna Margittal Bartók koncertjére ment. A zeneszerző neve korábban ismeretlen volt Rozsda számára, viszont akkora hatást gyakorolt rá az előadás, hogy úgy érezte, „nem a saját kortársa”. Több képén is törekedett rá, hogy megfesse az ő és más szerzők műveit, vagyis a zene hatására a lelkében megjelenő érzéseket színek és formák kavalkádjává alakítsa át.
Az École de Louvre-ban tanult. Összebarátkozott a kortárs művészeti élet számos nagy alakjával, többek között Max Ernst-tel, vagy Françoise Gilot-val, Picasso későbbi feleségével. 1943-ban a politikai helyzet kedvezőtlenné válása miatt jobbnak látta visszatérni Budapestre. A háború után, 1945-ben részt vett az Európai iskola nevű, magyar szürrealista művészcsoport megalapításában, amelynek élén Kassák Lajos és köre állt. A kommunista diktatúra 1948-as kiépülése után az absztrakt festészet rendszerellenes volta miatt titokban alkotott, és könyvillusztrációkat készített. A kiállításon ezek is megtekinthetők, nagyon varázslatos, bár helyenként ijesztő mesefigurákat, varázslatos lényeket teremtett.
Az 1956-os forradalom után végleg Párizsba távozott. Megismerte a szürrealizmus atyjának is tekintett André Breton-t, vagy az irányzat másik jeles képviselőjét, Raymond Queneau-t. Képei egyre elvontabbak, a tájak vagy a használati tárgyak egyre kevésbé kivehetők, míg végül megérkezik a teljesen absztrakt képekhez. A kiállítás utolsó termét ezek a kissé nehezen értelmezhető, azonban remek asszociációs játékokra lehetőséget adó alkotások uralják. Ha feltesszük magunknak a „Mit érzek, miközben ezt a képet csodálom?” –kérdést, akkor izgalmasabbnál izgalmasabb válaszokat fedezhetünk fel önmagunkban.
Külön érdekesség, hogy a művészt a hatvanas években beválasztották a szabadkőművesek titokzatos társaságába. Képein a hozzájuk kapcsolódó ősi szimbólumok is felfedezhetőek.
A laikus számára is gyönyörű látványt nyújtanak ezek a színpompás árnyalatokban tündöklő vásznak, mintha belső ragyogásuk lenne, és a szerző szelleme érintené meg a látogatót. A nonfiguratív festészetet nem kedvelők is sokat tanulhatnak arról, hogyan születnek ezek a képek. A kiállítás kísérő szövegei és találó idézetei az átlagember számára is közérthetően magyaráznak: a festő már-már transzba esve vetíti ki a vászonra a benne felgyülemlő, hullámzó érzelmeket, gyakorlatilag átadja magát a mű születésének, amely magától akar felszínre törni valamiféle ősi, emberi, kollektív tudattalanból. A művész csupán eszköze, és nem létrehozója, nem irányítója ennek a folyamatnak.
“Emlékeimből és a fényből sűrű szövetet szövök, amelyet addig szemlélek, amíg meg nem elevenedik, vissza nem bocsátja tekintetemet, és elém nem emelkedik. Az időt akarom megragadni, uralni, becsülni. Az idő, a sokszínű és csillogó felejtés; örömök és szenvedések, az idő gyöngyözik. Köröskörül befonom emlékeim borostyánját. Nem akarok sem vélekedni, sem magyarázni, hanem megérteni. Fejemet az időre hajtom, és hallgatom, mit mond.”
