Az utóbbi években végig kísérhettük a magyar filmek sikersztorijait, a magyar közönség lelkesedését; a különböző külföldi megmérettetéseken és fesztiválokon díjakkal és pozitív visszajelzésekkel találtuk szembe magunkat. Így nem mondok újat, hogy nagy várakozással és kíváncsisággal ültem be a moziba, hogy láthassam az év legszexibb vígjátékát, Dobó Kata első rendezését, a Kölcsönlakást.
Mielőtt elkezdeném a film elemezését és elmerülnék a részletekben, szeretném tisztázni a filmet ért rosszindulatú kommentek és vélemények központi témáját, ami nem más, mint Dobó Kata személye. Vagyis inkább a rendezői székben elfoglalt helye. Nem értek egyet azzal a felfogással, hogy azért, mert valakit nem szeretünk, vagy nem tartjuk sokra, az egész filmet ledegradáljuk és megpecsételjük a sorsát még azelőtt, hogy egyáltalán láttuk volna az alkotást. A film premierét megelőző hetekben – és természetesen a megjelenése után még több – negatív és rosszindulatú kommenttel találkozhattunk a közösségi médiában, ahol Dobó Katát, a Kölcsönlakást és a Magyar Nemzeti Filmalapot szidták. Nem vitatom, a rendező szerepe kulcsfontosságú egy film megszületésénél, hiszen egy karakteres rendező stílusa, felfogása, szakmaisága a film minden egyes rezdülésében fellelhető. Ennek ellenére filmválasztás előtt az esetek nagyobb részében nem figyelünk a rendező személyére, hiszen sztori és színészek alapján döntünk, hogy megnézzük-e vagy sem. Tehát a film sikerességét – vagy sikertelenségét – nem Dobó Katán kellene feltétlenül számon kérni. (Hanem például a forgatókönyvírón.) Olyan, mintha egyenesen divat lenne őt szidni, és hangoztatni: ő nem tett semmit azért, hogy ott tart, ahol. Ezt végtelenül szánalmasnak tartom, hiszen senki életébe nem látunk bele, és az elmúlt húsz év színészi munkáját, erőfeszítéseit akkor sem kérdőjelezhetjük meg, ha nem szeretjük őt. Andy Vajnához fűződő viszonyát pedig nem szándékozom ebbe most belekeverni, én a film által kiváltott gondolatokról, érzelmekről és hangulatról írok, nem pedig a filmre kapott pénz korrektségéről.
Azzal szemben pedig, hogy a kritikusok többségének nem tetszett a film, a közönség részéről nagy sikert aratott, hiszen csak az első hétvégén több, mint 50.000-en nézték meg.
Az előzetes alapján kaphattunk egy halvány vázat, hogy mi a történet, a szerepek és karakterek körvonalazódtak, azonban ezzel együtt kellően össze is zavarta a nézőt. Abszolút homály volt, hogy ki kinek a kije, és miért akarja mindenki lebonyolítani az ügyes-bajos dolgait egy konkrét lakásban. A Kölcsönlakás -ban.
Ezért a film egy laza bevezetéssel indul, nem erőltetetten, de bemutatja a szereplőket, megtudjuk, milyen összefüggésben állnak egymással: Anikóhoz (Balla Eszter) képest helyeznek el mindenkit. Balázs (Haumann Máté) Anikó férje, akivel babát szeretnének, de Balázs retteg attól, hogy rossz apa lesz. Közben pedig belevágtak a lakásfelújításba. Linda (Martinovics Dorina) Anikó egyik, míg Szilvi (Kopek Janka) a másik húga; Henrik (Klem Viktor) Linda férje, aki állandóan csalja a feleségét, illetve ő egyben Balázs legjobb haverja is – bár két ennyire különböző felfogású férfit keresve se találhattunk volna. Márió (Szabó Simon) Anikóék lakásdizájnere, aki Szilvivel gabalyodik össze már a történet legelején. Tibor (Fehér Tibor) pedig a belső béke megtestesítője, Anikó és Linda jógaoktatója. Linda vele szeretné megcsalni Henriket, és ezzel revansot venni a férjén. Ez az alap felállás. A történet mozgatórugója pedig az, hogy az esti „programot” mindenki ebbe a lakásba szervezi meg, amiből nem meglepő módon hihetetlen káosz és félreértések sorozata bontakozik ki.
Nekem a történet lassan indult be, sokat kellett várni a tényleges izgalmakig. Emellett kicsit idegesítő volt, hogy mindenki mindent félreértett, amit csak lehetett, a Haumann Máté által megformált karakter már-már zavarba ejtően volt szerencsétlen. A többi karakter számomra izgalmasnak bizonyult, a színészek játéka kifejezetten élvezetes volt: Balla Eszter Anikója volt az origó, ő vitt a káoszba egy kis rendszert, az ő jelenlétekor fellélegezhettünk, hogy oké, most ő kézben tartja a dolgokat. Már maga a jelenléte és a hangja nyugalmat áraszt a néző felé. Martinovics Dorina igyekezett minél izgalmasabbá és különlegesebbé formálni a karakterét, ami azt hiszem, sikerült. Több jött át belőle, mint egy szimplán megcsalt, szomorú nő helyzete, aki vissza akar vágni pusztán bosszúból a férjének. Játékával – főleg arckifejezéseivel – fizikailag lehetett érezni azt a fájdalmat, amit ilyenkor él át egy fiatal feleség. Férje, Klem Viktor – bűnei ellenére- egy nagyon erős racionalitást visz az eseményekbe, amire egyszerűen szükség van a sok (erőltetett) félreértés közepette. Kissé szarkasztikus humorral szemléli az eseményeket, és ő az egyik olyan színész, akit tökéletes választásnak tartok a filmben. A másik egyértelműen Szabó Simon. Számomra az ő jelenléte testesítette meg a beharangozott vígjáték elemeit, alig vártam, hogy felbukkanjon újra a jelenetek során a vásznon, amikor pedig ez megtörtént, elégedetten mosolyodtam el. Időszerű – és véleményem szerint nagyon várt – momentum ez a szerep, ugyanis kilépett a „bunkó melák” kategóriából, amivel sokan azonosították őt – tévesen.
Szabó Simon színt visz a filmbe, játéka, karaktere (és testalkata) által kimagaslik a többiek közül.
Fehér Tibor hozza a szerepétől elvárt alakítást, jógaoktató lévén záporoznak a csakrákra, erőmezőkre és karmákra vonatkozó poénok – ezeken őszintén lehetett nevetni. Oroszlán Szonja – bár fekete parókával – még mindig megmaradt, ha nem is a buta szőke, de a furcsa nő szerepkategóriában, tőle már igazán várnék egy kitörést, mert a képességeiből és színészi alakításából igazán kitelne egy komolyabb szerep. Akit abszolút nem értettem, mit is csinál a vásznon, az Kiss Ramóna volt. Történetileg beleillik, az ő megjelenése az utolsó szalmaszál a káosz nyújtotta eléggé labilis kazalon, de azon kívül, hogy szexi fehérneműben hempereg az ágyon és borzasztóan erőltettet, már-már a nézőnek kínos viccesnek szánt párbeszédbe bonyolódik, semmi maradandót nem tesz hozzá a filmhez.
SPOILER
A történet végén persze a félreértések és hazugságok nagy része kiderül, bár nagyon sajnálom, hogy a katarzis mégsem történik meg. Holott egy nagyon szép pillanat bontakozik ki, amikor is a megcsalt feleség szemben találja magát a férjével és annak prostijával. Elindul egy beszélgetés: az arckifejezések, a két színész játéka mélyebb befejezést ígér, jól esett volna a sok bohóckodás után egy szép és egyben fájdalmas dialógus. De ez elmaradt. Ehelyett egy Egy évvel később felirat bevágása után gyorsan összefoglalták, mi történt az összekavart nap után a szereplőkkel, és ennyi. Jöhetett a film főcímdala.
Összességében minden negatívumával és pozitívumával együtt egy jó filmnek mondanám. A vígjátékok azon kategóriájába tartozik, amin végig mosolygunk, magunkban találjuk viccesnek az eseményeket, de csak négyszer-ötször nevetünk fel. Egy másfél órás kikapcsolódásnak azért megfelel. Aki erre vágyik, nézze meg bátran, aki viszont mély mondanivalóra és hasfájós nevetésre, az inkább válasszon mást.