Kincső unottan fésülgette ujjaival a perzsaszőnyeg rojtjait. Anyja és nagyanyja megint veszekedtek a konyhában, tudta, még ha úgy is tett, mintha nem hallana semmit. -Minek tömöd a fejét ilyen hülyeségekkel? Megmondtuk már ezerszer neked, hogy a való életre akarjuk nevelni a gyereket! Nincs Jézuska, nincs Mikulás, se Húsvéti nyuszi, sem a hülye angyalaid! Azt akarod, hogy teljesen idiótának nézzék? Kincső tudta, hogy az anyja nagyon mérges, olyankor szokott ennyire gyorsan beszélni, máskor mindig úgy szól a saját anyjához, mint a gyerekekhez: leereszkedően és túl türelmesen, hogy érezni lehessen, mennyire fárasztja a társalgás. Ezt persze Kincső nem tudta megfogalmazni magában, csak érezte, hogy az anyja nem kedveli a nagyanyját. Nem hiába kérdezgette százszor is: -Anya, a Nagyi biztos, hogy a te anyukád? A két nő között mindig is nagy ellentét volt eltérő személyiségük és világlátásuk miatt, de Kincső születése óta még rosszabb lett a helyzet. Egyetlen dologban értettek csak egyet: a gyerek nevében. A nagymama szerint ennél gyönyörűbb név nem is létezik, hiszen azt jelenti „Kincs ő”. A szülőket nem ez a szempont vezérelte, hanem az, hogy nem akartak tucatnevet adni a lányuknak. Kincső a nagyanyja természetét örökölte: álmodozó, naiv gyerek volt, aki órákig tudta bámulni a színes faleveleket vagy a víztükör csillogását. Bonyolult, részletes rajzokat készített már az óvodában is, és szinte csak azokat a dolgokat vette észre, amiket mások nem. Az anyja ilyenkor egy ideig mellette toporgott, arcára erőltetett mosollyal, de végül kitört belőle az indulat, és sürgetni kezdte a lányát. Férjével megegyeztek, hogy az életre fogják nevelni Kincsőt, ezért akarták, hogy sportos, pontos, reálisan és logikusan gondolkodó gyerek legyen. De a nagyanyja pont az ellenkezőjére tanította: meséket olvasott neki, templomba és kirándulni vitte, és folyton apró csodákról meg angyalokról mesélt a kislánynak. Mielőtt az anyja érte jött volna, Kincsőnek kiesett az utolsó tejfoga is, nagyanyja pedig ujjongva mondta neki búcsúzáskor, hogy ne felejtse el a párnája alá tenni, mert akkor a fogtündértől cserébe kap valami meglepetést. Ekkor nézett az égre a lánya, és hívta a konyhába a nagymamát, Kincső pedig visszakullogott a nappaliba, és a szőnyeg mintáit kezdte tanulmányozni. Úgy érezte, hogy a nagyanyjának igaza van. Egyszer, mikor Kincső nála aludt, nagyanyja arról mesélt neki, hogy a világban rengeteg angyal munkálkodik. -Néha, ha nagyon szemfüles vagy – magyarázta a kislánynak -, elcsípheted őket. Amikor valami jó történik, biztosan ott van a közelben egy angyal is, és ahogy visszaindul az égbe, a napsugár megcsillan a szárnyán, Mókuskám. Kincső onnantól kezdve nagyon figyelt, és egyre többször vélte felfedezni a világban az angyalok nyomait. Eleinte még az örömtől visongva mutatta anyjának a megcsillanó fény helyét, de a nő mindig csak annyit válaszolt: -Angyalok nem léteznek, Kincső, hányszor mondjam? Végre kijött a konyhából anya és lánya, Kincső engedelmesen ugrott fel a szőnyeg mellől, és szó nélkül öltözködni kezdett. Anyja kézen fogta, és hazaindultak. Kincső hátrafordulva még látta, hogy nagyanyja rákacsintott, miközben az ajtót zárta. Az utcán az anyja egy ideig szótlanul sétált a kocsi felé, de aztán kitört: -Miért mindig azt hiszed el, amit nagyanyád mond? Ha ő azt mondja, angyalok vannak mindenhol, akkor elhiszed. Ha apád és én azt mondjuk, angyalok nincsenek, csak jó és rossz emberek, azt bezzeg nem hiszed el! A nagyanyád rosszabb, mint egy gyerek, csupa olyan dologban hisz, amiket ő talált ki, és a valóságban nem léteznek, érted, Kincső? Kincső nem válaszolt, egy kavicsot rugdalt maga előtt, azt nézte. Anyja folytatta: -Nem lehet mindig ilyen álmodozónak lenni! Az életben figyelni kell, nem pedig ábrándozni. Ha mindig az angyalokat lesed, elfelejted, hogy neked kell jót tenni, és a rosszra felkészülni. Kincső, figyelsz egyáltalán? A kislányt a telefon csörgése mentette meg az újabb anyai intelemtől. -Tessék – vette fel kelletlenül a nő. Kincső tanácstalanul álldogált az anyja mellett. Már nyolc éves, és az iskolában is csúfolták, amikor elmesélte az angyalokat. Kezdett összezavarodni. Lehet, hogy mégis az anyjának van igaza? De hát ő minden nap látja megcsillanni az angyalszárnyakat. Reményvesztetten nézett bele a lába előtt elterülő pocsolyába: azt játszotta, hogy ha akarna, beleugorhatna, és ott minden fordítva lenne, mint az itteni világban; ott az égből nőnének lefelé a fák. Ekkor látta meg a pocsolyában tükröződő alakot. Egy nála nem sokkal idősebb kislányt, aki egy esernyőbe kapaszkodva repült. Kincső még levegőt venni is elfelejtett, és csak akkor vette észre, hogy megrángatta anyja karját, mikor az telefonálás közben odafordult hozzá. -Tartsd egy kicsit…nem várhat, Kincső? Kincső egy pillanat alatt döntött. Némán az orrára mutatott, mire anyja kelletlenül egy zsebkendőt nyomott a kezébe. -Na, itt vagyok. A kislány, miközben elmélázva törölgette az orrát, felnézett az égre, de már csak egy villanást látott, talán ahogy a napfény megcsillant egy távoli esernyő nyelén. De az is lehet, hogy egy angyalszárny volt.