Van ez a haverom, a Varga Misu. Múltkor összefutottunk a piacon, mikor igazi kolbászt akartam venni a hentestől, és nem megint valami szar boltit. Mi van veled öregem, kérdezte a Misu, és a lapátkezével jól hátba vágott. Hát semmi feleltem, mert elég hülyén hangzik, hogy „lejöttem kolbászt venni”, úgyhogy ebben maradtunk. Az jó, mondta, a semmi mindig jó, ha valami van, az már szaros. És veled, kérdeztem. Velem is semmi, felelte, és megvette az utolsó kiló csabait előlem.
Azért elmentem vele a templomhoz, amin dolgozott. Régi barokk templom, beleszédültem, ahogy az állványokon másztunk felfelé. A Misu mindent lelkiismeretesen végigmutogatott, úgyis amilyen pogány vagy, máskor a lábad se teszed egy templomba, mondta, és nyögve mászott előttem felfelé. Restaurálták a mennyezeti freskót, néhány helyen újra kellett vakolni a falat, az oldalkápolnát is újrakövezték. A szobrok nagy részét letakarták, vagy elszállították, az oltár fekete nejlonnal volt lefedve. A középre lógatott feszületet is elvitték, hogy ne legyen útban az állványok építésénél. Nem is templom ez már, nézett körbe büszkén Misu, még a nyanyák is átjárnak a ferencesekhez imádkozni, tette hozzá röhögve. Én meg bámultam a falakra erősített aranyszínű dundi angyalkákat. Nézzed meg jól magadnak, mert úgy kivakarjuk a fiúkkal, hogy rá se fogsz ismerni, mondta a Misu, és hanyagul arrébb rúgott egy üres sörösdobozt.
Fél évvel később a postán futottunk össze, Misu lelkesen intett felém a lottószelvénnyel. Na, kész istenháza, kérdeztem, kész kész, bólogatott, vasárnap lesz az ünnepélyes átadás, jöhetnek vissza a nyanyák, kacsintott rám.
Vasárnap elmentem a misére, hadd örüljön a Misu. Ott feszített ő is, a szokásos koszos zsebes nadrágja helyett öltönyben, ami kicsi volt rá, ha leült, még a szőrös lába is kilátszott a zokniból. A tokáját az ingnyakába gombolta. Melléültem, kezet ráztunk, gratuláltam. Tényleg szép lett a templom: a mennyezeten életre kelt a világvége, a falak egyforma szép halványrózsaszínek, az újrakövezett mellékoltárnál egész mise alatt egymást váltogatták az idősebb nők.
Amikor a pap felemelte az ostyát, Misu feje elkékült. Először azt hittem, a szoros inge fojtogatja, aztán meg hogy valamiféle transzba esett. Levegő után kapkodva szorította meg a karom. Kitámolyogtunk a templomkertbe. Hívjak mentőt, Misukám, mi van, kérdeztem egyre ijedtebben, ő meg csak lehanyatlott egy padra, levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, majd rám nézett:
Baszd meg, az Istent elfelejtettük visszarakni bele.