Tudom, hogyan kell csinálni. Csak Apa régi ernyőjét kell elcsórnom, azt a nagy zöldet, aminek kampós nyele van, kimenni az utcára, amikor nagyon fúj a szél, kinyitni az ernyőt, és futni. Az én ernyőmmel nem működik, hiába vannak rajta szép minták, gyenge, egy könnyű szél is kifordítja. Nekem erős ernyő kell, olyan, ami elbír. Most sem vagyok sokkal nehezebb, mint nyolc éves koromban, bár a futás nem lesz könnyű. Pár lépés után úgyis felkap a szél, és akkor már nem kell futni, csak erősen tartani az ernyő nyelét, és nem szabad sírni a széltől meg a hidegtől.
Sírni amúgy sem szabad, nem illik, nem lehet, mert akkor még szomorúbb lenne mindenki, úgyis tudom, hogy Anya azóta sír, mióta megvan a diagnózis. Apa még nem sírt, de fog. Még tartja magát, de előbb-utóbb ő is be fogja ismerni, hogy nem használ a kezelés. Mindig tetszett, ahogyan a macskák csinálják, hogy elmennek meghalni. A Frici is így csinálta, hétfőn még volt, kedden már nem, macskánk. Sokkal jobb volt így, mint a Morzsival, akit el kellett altatni, mert a német juhászok nem tudnak meghalni, csak szenvedni életük végén.
Én még az elején vagyok, kár lenne kivárni a végét, és mindenkinek jobb lesz így, még temetni sem kell. Csak felrepülök az égbe, mint Mary Poppins, igaz, ő jött és nem ment, de ez részletkérdés. Mary Poppinst várták a gyerekek, engem pedig gyászolnak a felnőttek, az azért nem ugyanaz. Tudom, hogy próbálnak úgy tenni, mintha a csontrák gyógyítható lenne, mert még kettes stádium, amikor még nincs áttét, de a csontjaimat nem tudják kiműteni belőlem, mint a szomszéd ágyon a kislány fél tüdejét. Ők még nem tudják, amit én, hogy nekem ennyi jutott. Végül is, tizenkét év is valami, láttam már kisebbeket is meghalni. Persze, anyáéknak rosszabb, mert tizenkét év alatt hozzá lehet szokni, hogy gyereke van az embernek, aztán meg hirtelen egy se, de majd hozzászoknak ahhoz is, hogy volt egy gyerekük.
Arra gondoltam, jutalomból, amiért meghalok, lehetne mondjuk, hogy értsem a madarakat, vagy halljam a csillagok suttogását, vagy valami ilyesmi, ami másnak nem jutott. Bár igazából az is elég menő, hogy elrepülök az életemből, mint Mary Poppins. Minden kötetét olvastam a kórházban, és nagyon tetszik. Anya örült, hogy végre valamit olvasok, apa is, mert látta, hogy tartja bennem a lelket a történet, és minden látogatáskor elmondta, hogy ahogy a könyvben, az életben is történnek csodák, megmagyarázhatatlan dolgok, ha hiszek benne. Úgyhogy hinnem kell a gyógyulásban, és továbbra is az ő kiscsibéjének maradnom, nem szabad a könnyebb utat választanom és feladni a harcot. Anya mindig ilyenkor ment ki pisilni. Érdekes, hogy apa ilyenkor nem arról beszélt, hogy első az iskola meg a tanulás, pedig a diagnózis előtt ez volt a fő feladatom. Most a harc.
Amikor otthon lábadozom, anya szuperegészséges ételeket csinál nekem, amikről azt olvasta, hogy segítik a rák gyógyulását, és esténként egy fél pohár sört is ihatok, mert állítólag lúgosít és az jó a rák ellen. Anyáék kicsit haragszanak az orvosomra, aki azt mondta, hogy bármit ehetek, ami örömet szerez, mert az öröm segíti a gyógyulást. Lehet, hogy segíti, mondta anya, de az egészséges étel jobban, és azóta mindenféle zöldségeket meg különleges liszteket etet velem, cukrot és csokit sosem, ami néha nehéz, de már megszoktam.
Igazából nincsen bajom itt semmivel, de nem akarom megvárni, hogy jártányi erőm se legyen, így is néha azt hiszem, egyszer addig hányok a kezelések után, amíg kihányom a lelkem, és aztán mi marad belőlem? A szüleim napról napra zsugorodnak össze a szemem előtt, hiába titkolják, látom, hogy egyre kisebbek a szomorúságtól. A barátnőim másokkal játszanak már, és nem mondják el a titkaikat sem, mert azt hiszik, engem már csak a rák érdekel. Szerintem hülyén érzik magukat akkora titkokkal, hogy ki tetszik nekik a hét béből, mikor nekem rákom van. Pedig engem semmi sem érdekel annyira, mint a hét bés srácok, és baromira utálom, hogy mindenki azt kérdezi, hogy vagyok, és akkor el kell mesélnem nekik az egészet.
Apa azt mondta, hogy csak hinni kell a csodákban, és megtörténnek, úgyhogy előkeresem a kampós végű ernyőjét és az edzőcipőmet. Kicsit kinőttem, de nem kell már új. Most úgyis jobban vagyok, menne a futás. Hétvégére vihart mondanak.
