Misu sóhajtott. Hát ezt jól elbasztuk, öregem, nézett rám. Mert érted, mikor kezdtük a felújítást, akkor ugye nem csak a Mária lábánál térdeplő nyanyákat kellett kizargatni a templomból, de hát ugye az isten is útban volt. Mégse lehet úgy kövezni, hogy kerülgeted ottan az istent. A restaurátorok, akik ilyen vallásos értelmiségek, azok persze pattogtak ott nekünk, hogy hogy lehet az istent kiűzni a templomból. Hát nem értették meg, hogy nyugodtan átvihetjük őt is a ferencesekhez, mint az imádkozó öreglányokat, most mi baja lesz? Mondtam nekik, hogy inkább a pingálással foglalkozzanak, mert ahhoz értenek, az istent meg bízzák rám, én már úgyis sok mindent láttam az életben. Becsomagoltam egy ilyen kék nejlonba, hogy tudod, ne legyen poros meg festékes, szikszalaggal le is ragasztottam, de hát még mindig útban volt, úgyhogy végül tényleg átcígöltem a ferencesekhez. Majd náluk is újítani kell, a karzat le van zárva, de hát csak az nem megy oda, aki nem akar, úgyhogy szépen felcígöltem oda az istent azokon a rohadt csigalépcsőkön, azt hittem beszarok. Na, a lényeg a lényeg, hogy ott aztán senkinek sem tűnt fel, a penészes fal mellett egy kék csomag. Milyen jó ötlet volt, látod, mi is tudtunk dolgozni, az istent se zavartuk, erre most meg elfelejtettem visszahozni. Még jó, hogy az atya nem vette észre, szentisten, ha észrevenné.
Megbeszéltük a Misuval, hogy még aznap éjjel visszavisszük az istent a templomba, mégiscsak ott a helye. Amíg a ferenceseknél karzaton bujkáltunk, belegondoltam, hogy az egész éjszakát itt kell töltenünk, hogy ne kelljen feltörnünk a templom ajtaját. Egészen olyan érzésem volt, mikor nyolcadikban a barátnőmmel a város széli temetőbe jártunk szerelmeskedni. Megvártuk, amíg az egyik szerzetes komótosan végigjárta a lenti templomhajót, aztán elfújta a gyertyákat, és kívülről ránk zárta a templomot.Bizsergető volt egy üres és sötét templomban tölteni az éjszakát. Misu nem nagyon izgatta magát, a hátizsákjából előszedett egy fél kenyeret meg egy szál kolbászt. Kérsz, kérdezte, nem, intettem a fejemmel, nem mintha vallásos lennék, de olyan szentségtörő dolognak tűnt a templomban enni. Misu látta, hogy nem vagyok túl beszédes kedvemben, úgyhogy békén hagyott, hamar el is nyomott az álom. Valamikor felébredtem ugyan a sörösdoboz szisszenésére, de aztán visszaaludtam.
Még sötét volt kint is, mikor Misu megrúgta a cipőm orrát. Keljél már, súgta, jönnek a csuhások, mindjárt mehetünk. A szerzetesek összegyűltek az oltár körül, szépen újragyújtogatták a gyertyákat, majd imádkozni kezdtek. Misu a kialvatlanságtól dagadt szemekkel vizslatta a becsomagolt istent, kurvára nehéz, remélem, ketten könnyebben boldogulunk, mondta. Aham, válaszoltam, inkább csak azért, hogy elnyomjam a gyomrom korgását. Mindketten alig vártuk, hogy befejezzék már az imát, aminek úgy tűnt, sosem lesz vége. Elültem a fenekem, elmacskásodtak a lábaim, elgémberedett a nyakam is, mire kiment az utolsó szerzetes is a templomból. Misu előbb leosont, és a régi faajtó kulcslyukán leskelődött kifelé, hogy vajon ott vannak-e a még szerzetesek. Szerintem reggeliznek, jelentette ki, most vigyük. Úgyhogy két nyögéssel meg egy nagy lendülettel felkaptuk az istent, tényleg nagyon nehéz volt. Félúton majdnem megbotlottam a csigalépcsőn. Letettük az istent az ajtó előtt, Misu kinyitotta, a lábával meg a hátával támasztotta, amíg kicipeltük rajta a csomagot. A városban szerencsére még alig jártak, a pékségek is csak akkor kezdtek kinyitni, úgyhogy senkinek sem tűnt fel, mikor szépen bevittük a felújított templomba az istent. Misu letépte róla a nejlont, látod, jobb volt így neked is, mondta az istennek, most már nyugodtan jöhetnek hozzád imádkozni a népek. Na, én megyek aludni, fordult hozzám a Misu, most úgyis egy kis lazítás van a következő munkáig. Isten áldjon, intettem felé szórakozottan, és csak akkor kezdtem el hangosan röhögni, mikor már becsukódott mögötte az ajtó. Végül is, nyugodtan hagyhattuk volna a ferenceseknél is az istent.
A történet előzményét itt olvashatjátok.