A tegnapi csütörtök más volt. Bár a szokásos reggeli monotonitás megmaradt: ébredés hajnalban, reggeli, készülődés. Vonattal érkeztem meg Debrecenbe, ahonnan villamossal mentem tovább az albérletembe. Csak pár megálló, de ez is épp elég. A villamoson mindenki bámul ki a fejéből, üveges tekintettel néz maga elé. Én sem festhettem másként. Ezek a rohadt reggelek! Ez a sok hülye ember! Már megint tolakodnak. Mindenki csak magával foglalkozik.
Igen ám, de mint egy vakító fény, úgy vonzza tekintetemet magára egy bácsika, fehér bottal a kezében. Mosolyog. Reggel nyolckor. Persze, hogy mosolyog, nem látja azt a sok szerencsétlen, magatehetetlen embert, akik nem tudnak mit kezdeni a reggelekkel. Azokkal a reggelekkel, amik megszokott és unalmas napokat konferálnak fel. Reggel a legrosszabb, amikor mindenki siet, rohan. Nekem ilyenkor mindig van időm bámészkodni. Minden jelenetről egy-egy gondolatfoszlány indul el, majd kis felhővé dagad, és amilyen gyorsan jött, úgy egy másik elém táruló kép el is fújja.
A villamos zaját hangos rikácsolás nyomja el. Az ablakon kinézve egy csapat fiatalt pillantok meg, akik a tegnap esti buliból mennek haza. Mennek… támolyognak, miközben valami „sej ribizli, piros bicikli” remaket kornyikálnak. Közben minden arra járónak ajándékoznak egy „bazmeget” útravalóul. Reggel nyolckor. Szép.
Az út másik oldalán egy tizenéves áll, akiben erősen él még a hit, hogy aki cigizik, az automatikusan felnőtté válik. Csikkjét nem a kukába, hanem a pirosnál várakozó autósok közé dobja. Jól van az, úgy is kell! Az utcák amúgy is koszosak, a levegő már szennyezett. Egy csikkel több vagy kevesebb…
A mellettem álló középkorú hölgy is látta, amit én. De mindenkinek más a fontos. „Megint drágább lesz a cigi!”-gondolja magában. Mindennek felemelik az árát, a fizetés csökken. Szinte semmi mást nem lehet hallani. Könyörgöm… esik a hó. Csodaszép látvány.
Nem. Fúj! A hó elolvad, csak latyak marad a helyén és tócsák, meg egyébként is. Csak nyűg ez a hó, csúnya. Minden csúnya. Minden rossz, ma is korán kellett kelni. Az élet szar.
Ezeket hallva nekem is kicsit alább hagy a jókedvem, amivel felszálltam a villamosra. Tényleg mindenhol ez van? Kosz és fertő. Irigység és hazugság.
A bácsi, fehér bottal a kezében azonban még mindig mosolyog. Már-már zavaróan. Ő nem hallja, hogy körülötte miről beszélnek?! De. Hallja. Csakhogy ez a bácsi arra vágyik, hogy még egy nap láthassa ezt a világot. Minden szennyével és mocskával együtt.
