Az első, amit megtanulunk leírni, általában a saját nevünk. Gyermekként minden erőnket összeszedve összpontosítunk, hogy azt a 10-15 betűt helyesen görbítsük a papírra. A legnagyobb igyekezetünk ellenére is sokszor az a fránya S vagy Z betű mégsem a jó irányba fordul. Az is megtörténik, hogy a zsírkrétát, a papír helyett, a falon húzzuk végig. Ilyenkor a szüleink leültetnek bennünket és elmesélik, hogy a fal nem arra lett kitalálva, hogy gondolatainkat azon keresztül tolmácsoljuk.
Tizenévesként már a saját nevünk leírása sem okoz problémát. Azt is megtanuljuk, hogy nem szabad mindenféle papírt ellátni a kézjegyünkkel, hacsak alaposan el nem olvastuk a benne foglaltakat. Vannak azonban olyan fiatal felnőttek, akik ebből a szocializációs folyamatból valami miatt kimaradnak, és olthatatlan vágyat éreznek arra, hogy a közterületeken fellelhető összes felületet ellássák néhány magvas gondolattal, összeverődött bandájuk jelképével, vagy épp a saját nevükkel. Hogy az más tulajdona? Kit érdekel! Most lett lefestve? Annál jobb!
Este van. Csuklyát fel, elő a festékszórót! Két mozdulat, és kész.
Igen, kész. De mi is pontosan? Tudja, hogy illegális az, amit csinált, hisz felvette a csuklyát. Tudja, hogy más tulajdonát rongálta meg, hisz nem otthoni környezetében van. Egy graffitihez, ami jobb esetben gondosan megtervezett és kivitelezett munka eredménye, talán másképp viszonyulunk (feltéve, ha egy már amúgy is romos, elhagyatott falon látjuk). Lehet még azt is mondjuk, hogy „igen, ez jól néz ki”. Ám néhány össze-vissza kanyarodó betűvel mit kezdjen a járókelő? Mit akart kifejezni a firkász? Ez az ő területe? Milyen jogon?
Más módja is létezik annak, ha nyomot szeretnénk hagyni magunk után a Világban.
