Ha meg akarod tudni, milyen, amikor a torkodban dobog a szíved, az ösztöndíjas utazást nem lehet kihagyni. Mert valahogy így indul az Erasmus: kezdeti szorongások, gyötrelmesnek tűnő előkészület, bürokratikus gátak és elveszettség-érzés. Viszont amit a végén és közben megtapasztalsz, az örök életre szól. Pótolhatatlan. Hiába vársz rá, mindig csak nosztalgia marad…
Depresszió
Borzasztóan nem akartam elutazni, minden porcikám tiltakozott ellene. Hiába nyertem el az ösztöndíjat, szakítottam a barátommal (aki mellesleg Németországba ment Erasmus-szal kerek egy évre), apukám balesetet szenvedett és semmi kedvem nem volt kimozdulni otthonról. Depresszióba estem.
Szerencsére a nővérem, aki rávett, hogy pályázzak, rábeszélt arra is, hogy ne hagyjam ki ezt a lehetőséget, mert egész életemben bánni fogom. És milyen igaza volt! Ő Lisszabonban töltött fél évet, valószínűleg sosem feledve azt.
Az utolsó percben döntöttem az utazás mellett. Elrohantam Pécsre az ösztöndíjam átutalása miatt, meg a kitöltésre váró papírokért. Végül pont annyi időm maradt, hogy összecsomagoljak és elköszönjek a családtól meg a barátoktól. A nagy sietségben még devizaszámlát is elfelejtettem nyitni.
Rettegtem. Az első hétre velem jött a tesóm, hogy az angoltudásával segítse a beiratkozásomat. Ennek tulajdonképpen semmi értelme nem volt, mert az olaszok nem igazán beszélnek angolul, még ha azt is hiszik, hogy igen. Valójában keverik a nyelveket. Fel sem tűnik nekik, ha váltanak.
Szóval, ott voltunk. Üres koliszoba (a lakótársak még nem érkeztek meg), idegen város, fura, középkori környezet. Padova egyébként gyönyörű. Miután végigjártuk az összes helyi műemléket, elutaztunk Veronába és Velencébe, bebarangoltuk a legtöbb kicsi utcát, elérkezett a búcsú ideje.
Magadra maradás
Ennél fájóbb érzés a világon nincsen. Velencéből Padova felé a buszon úgy gondoltam, vége mindennek. Valami nagy változáson mentem keresztül akkor. Tudtam, hogy másnap egyedül kell elmennem megírni a nyelvi tesztet a sok idegen közé, és ismerősöket kell szereznem, hogy ne legyek magányos fél éven keresztül. Talán az első általános iskolai napra hasonlított mindez.
Persze haverok azonnal akadtak. Kezdetben magyarok, aztán olaszok is, és szép sorjában mindenféle nációból egy-egy. Hamar megismertem Padovát, megtanultam az észak-olasz dialektust, és egy idő után úgy jártam-keltem, mintha mindig is ott éltem volna. Kalandok akadtak bőven, ahogy pasikból sem volt hiány. Éjjel-nappal pörögtünk. Bicikliztünk, sétáltunk, utazgattunk, táncoltunk, ittunk és persze rengeteg programon vettünk részt.
A közepe felé eljött a holtpont, talán a kimerültség miatt, és Karácsonyra hazautazni sem volt rossz, főleg annak tudatában, hogy még két hónap „ereszdelahajam” vár rám, felejthetetlen élményekkel teli.
Amikor kinyílik a világ és benne te magad is
A vicces kulturális különbségek és a helyi szokások szinte sehogy máshogy nem mutatkoznak meg ennyire, csupán a sokféle nemzet együttélése során. Egyszerűen eltűnnek a határok, kinyílik a világ, és kinyílsz benne te magad is. Elfogadod, hogy a magad ura vagy, mindent meg tudsz oldani önállóan még a legszorultabb helyzetben is. Az egyetemen idegen nyelvű órákat hallgatsz, vizsgázol és a tanáraiddal kommunikálsz. Bevásárolsz, telefont töltesz fel, postára mész, bankban intézkedsz. Nem is beszélve a felsőoktatás ügyes-bajos ügyeinek szervezéséről. Szerelmet szintén azon a nyelven vallasz, és szakítani is úgy kell persze.
A nyelvtudás óriási bátorságot ad, az Erasmus hatalmas önbizalmat
Több embernél személyesen tapasztaltam, mekkora változáson ment keresztül a 6 hónap alatt. A félős, visszahúzódó személyiségekből is partikirály(nő) válhat. Az Erasmus mindenkiből előhoz valami pozitívat, ami a jövőben szintén jó hatással lesz rá. Akár a magánéletében, akár a munkája során, de fix, hogy egyfajta előnnyel indít. Egy multikulturális injekciót kap, miközben rengeteg más impulzus éri.
A hazaút természetesen borzalmasan fáj. Utolsó héten sehol sem találod a helyed. Húznád is magadhoz a várost, és megpróbálnád elengedni is. Éppen úgy, ahogy az ottmaradó barátokat. A búcsúbulik sírásba fulladnak nevetgélés helyett, és az ölelések valóban őszinték. Tisztában vagy olyankor vele, hogy valami nagyon jó dolog ér véget. És igen. Egy-két évre rá is könnybe lábad a szemed, ha azokra a pillanatokra gondolsz.
Visszamenni már nem ugyanaz, és máshol találkozni is más. Egy idő után az egész csak nosztalgia marad. Milliószor emlegeted, mosolyogva mesélsz róla bárkinek, miközben te magad is belátod: megismételhetetlen. Amikor postára, bankba vagy boltba mész, és önállóan elintézel mindent, vagy amikor idegen nyelven megszólalsz egy nagy társaság kellős közepén eszedbe jut azért, hogy az Erasmusnál hasznosabb esemény nem is történhetett volna veled.
További részletek: http://padova-erasmus.blogspot.hu/