The Shape of Bánk To Come

A Vácról Bánkra tartó buszon ülve, 30 fokban, a tájat bámulva majdnem ugyanazt éreztem, mint tavaly ilyenkor. Azért csak majdnem, mert akkor még mit se tudtam Bánkról és a fesztiválról, idén viszont már minden második domb és búzaföld ismerősnek tetszett, és elmondhatatlanul vártam, hogy hamarosan megint eltűnhessek pár napra a világ elől az ország egyik legkülönlegesebb fesztiválján.

Bánkra már eljutni is remek élmény: a gyönyörű nógrádi táj, a környező falvak bája és az izgatott várakozás együtt a gimis osztálykirándulások miliőjét idézi. A megérkezés után pedig pillanatok alatt elragadja az embert a Bánkitó fesztivál hangulata. A tó, a környező dombok és különleges koncerthelyszínek már önmagukban egyedivé teszik, de talán mégis a családias légkör (ötpercenként szembejövő ismerősök, barátságos, közvetlen civil aktivisták, stb.) és a nagy fesztiválok sajátosságait szinte teljesen mellőző szervezés az, amitől megint annyira jó volt ez a három nap.

Bánkon ilyenkor a legfontosabb csomópont a tószínpad és környéke. Szerencsére idén is végig nagyon jó idő volt, így ébredéstől kora estig a vízparton vagy a színpadra néző lelátón (mi ezt csak amfiteátrumnak neveztük) hesszelés volt az egyik legkézenfekvőbb program. A tóban úszva a zenekarok beállását hallgatni is sokkal érdekesebb, és mikor elkezd alkonyodni, lenyűgöző látványt nyújt a stégen elhelyezkedő színpad. Itt lépett fel első este a VAN filmzenekar, akik a tavalyi év fontos generációs filmjének, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannak a számait játszották, és a fesztivál egyik legnagyobb sikerét aratták. A zárónapon szintén itt fellépő Szabó Benedek és a Galaxisok dalai is jól működtek ezen a helyszínen: a vízparti, késő délután és a keserédes, önironikus szövegek tökéletesen passzoltak egymáshoz, és ezt láthatólag a közönség is így érezte.

A tóparttól ötpercnyi sétára található a fesztivál másik helyszíne, a tábor. Rögtön a bejárattól nem messze álló Tilos rádiós Roburból a fesztivál egyik biztos pontjaként szinte folyamatosan szólt a zene, hajnalban pedig annyira jó DJ szettek mentek, hogy gyakran itt kötöttem ki egy-egy koncert után. A focipálya túloldalán felállított cirkuszi sátorban (S*10 Űrcirkusz) volt a legváltozatosabb a fellépők névsora: a Grand Mexican Warlock pszichedelikus, kicsavart rockja jól megfért a Sör és Fű leszedált hip-hopja mellett, és a fesztivál egyik legjobb koncertjét adó Volkova Sisters is itt lépett fel. A sötét, trip-hopos zene néha egészen mágikus révülést váltott ki belőlem, ami után remek érzés volt kicsit bolyongani a lehűlt hajnali levegőben.

Az ilyen éjszakai sétáim egyébként gyakran egy helyre vittek: a Bar72 sátrához. Az utolsó estén itt játszó Norwell produkciója számomra a fesztivál zenei csúcspontja volt – annyira visszafogott és okos idm/ambient techno szettet pakolt, hogy szívesen hallgattam volna még egy pár órán keresztül.

Zárásként megjegyezném, hogy mennyire üdítő a helyiek hozzáállása a fesztiválhoz. A három nap során bármelyik vendéglátóhelyen fordultam is meg, úgy érzékeltem, hogy a személyzet láthatólag nem teherként éli meg ezt a pár napot. Mindenhol kedvesen fogadták a fesztiválozókat, és így még a nagyon hosszú sorokat is kicsit könnyebb volt elviselni. Kíváncsian várom, milyen irányba fog tovább haladni a Bánkitó a következő évek során, és hogy mennyire tudja majd megtartani ’kis fesztivál’ jellegét.

Írta: Csomós Árpád