Vörös. Sötét. Félhomály. Szenvedély, dráma, szomorúság. Zenebona, karnevál, túláradó jókedv. Hagyomány, folklór és trendek. Idegen kultúra, mégis ismerős értékek. Ezeknek az érzéseknek és benyomásoknak az egyvelege kavargott bennem, miközben felgördült a függöny a Thália Színházban, Carmen Cortes világhírű flamencotáncos és csapata előadásán.
Az első képben négy, zakót és feszes nadrágot viselő táncost, középen pedig az ikonikus művésznőt pillanthatta meg a közönség az alig megvilágított színpadon. A négy férfi egyesével perdült szólótáncra a háttérből kiszűrődő, ritmusos, vidám, mégis zaklatott gitárzenére. Szédületes sebességgel verték oda kopogó cipősarkaikat a deszkákhoz. Amíg egy férfi táncolt, a többiek tapssal biztatták, majd miután befejezte, társa folytatta egyéniben. Carmen Cortes szólója a legvégére maradt. Az ötvenegynéhány éves táncosnő szenvedélyét és gyorsaságát bármelyik fiatal megirigyelhette volna. Lábai szinte nem is látszottak, egész teste önkívületi állapotban rázkódott a sebes tánclépésektől. Fergeteges tapssal jutalmazták.
A következő képben két katalán gitáros végtelenül lágy, szomorú dallamaira lassan, kecsesen belépett Cortes szűk, piros, alul tengernyi fodorban végződő flamencoruhájában. A kezében tartott tarka, virágos cigánykendő hol köré simult, hol lágyan hullámzott mögötte. Ezek a lábdobogástól mentes mozdulatok sokkal inkább egy hastáncos tekergőző, szívhez szóló fátyoltáncára hasonlítottak. Karját hol ölelésre tárta, hol szomorúan az égnek emelte, vagy a teste köré fonta. A produkcióból nem csak a tehetsége tűnt ki, hanem a mediterrán népek ősi nőisége, az az asszonyi szerepmegélés, ami más kultúrákban ismeretlen, vagy elfojtott. Sugárzott belőle a szépség, a szexualitás, valamint az anyai teremtő erő.
Az előadás hátralévő részében a Compania teljes tagsága félkör alakban felült a színpadra. Időről időre más művész állt fel és perdült táncra az előtérben, hol a dobbantós, pörgős mozdulatok, hol a kecses vonaglás jegyében. A mögöttük ülő, éneklő, muzsikáló, tapsoló művészek háttérzenét biztosítottak az elöl táncolóknak. Carmen többször felállt flamencozni, majd visszaült, átadva helyét társainak. Az előadás fergeteges tapsviharral zárult, a közönség kétszer is visszacsalogatta a katalán meghívottakat a színpadra. A latinos izzás és a nőiesség felénk ismeretlen varázsa a színházból kitóduló közönségre is átragadt. Betekintést nyerhettünk egy másik nép ősi hagyományaiba, továbbá a mulatozásról, a zenéről és a táncról alkotott fogalmaiba. Mintegy szuvenírként mindenki elcsomagolt egy falatka Spanyolországot és Katalóniát.