Az Ivan & The Parazol rockegyüttes 2010-ben alakult, mostanra pedig már nem csak a fesztiválközönségek kedvencei. Idén második helyezettek lettek a VOLT Produkció és az MTVA Nagy-Szín-Pad című tehetségkutató versenyén, tavasszal pedig a világhírű Deep Purple előzenekara voltak a budapesti Papp László Sportarénában. Néhány sikeres külföldi koncert után ezúttal a miskolctapolcai EFOTT-fesztiválon adott fellépésük után beszélgettünk Vitáris Iván frontemberrel és Balla Mátéval, az Ivan & The Parazol gitárosával.
SF.: Hogyan oldjátok meg az interjúadást öten?
Vitáris Iván: Szerintem nagyjából mindenki szokott nyilatkozni. Sokat kérdeznek engem, de ez azért van, mert nem tudok hangszereken játszani. Rögtön az elején kirajzolódott ez az irány, hiszen nincs olyan karakterünk, akinek mindig ott kell lennie az interjúkon…
Balla Máté: Nagyjából egyensúlyban van az, hogy ki mennyit nyilatkozik. Próbálunk ahhoz ragaszkodni, hogy rockzenekar maradjunk, és ne menjünk át valami szóló dologba, senkinek az irányába nem akarjuk eltolni a dolgot. Belső ügyeinkben és a nyilvánosság felé is azt kommunikáljuk, hogy mindenki egyenlő.
SF.: Az Egyesült Királyságban és az USA-ban is turnéztatok. Mennyire más az angol nyelvű közönség, mint a magyar?
Vitáris: Nagyon érdekes a kérdés, mert pont most a koncert után beszélgettünk erről a többiekkel. Máté szerint egyszerűbb helyzetben vannak az amerikaiak, mert olyan zenekarok közegében nőttek fel, akik alapján a magyar zenekarok sok stílusbeli dolgot megtanultak és honosítottak. Mégis azt gondolom, a magyar zenekaroknak a saját közönsége a legfontosabb, itt érezhetik otthon magukat, itt van az, hogy minden egyes szavunkat isszák, hűségesek hozzánk, foglalkoznak velünk és annyi energiát adnak, amit száz koncerten át tudunk csak visszaadni nekik. Az amerikai-magyar összehasonlítás nehéz, már kilométerben is hatalmasak a különbségek, hát még felfogásban és életvitelben. Teljesen más a társadalom, a társadalmi összetettség, nagy a kulturális különbség. Például a magyarokban van valami plusz, ami az amerikaiakban nincs meg, belőlünk pedig hiányzik az a pozitív alaphozzáállás, ami őket jellemzi. Mi fiatalok vagyunk még, tehát nincs sok tapasztalatunk. Pár londoni és amerikai koncerttel tudjuk csak összehasonlítani a különbséget. De az biztos, ha a magyar közönség megszeret téged, soha nem enged el, Amerikában viszont nagyon gyorsan rotálódik a piac.
Balla: Amit tapasztaltunk, hogy ott befogadóbbak és van lelkesedés a koncerteken, itthon viszont kialakult már egyfajta hűség felénk. Egyelőre ennyit látunk, de reméljük, a későbbiekben részletesen be tudunk számolni majd más országok közönségéről is.
SF.: Nem voltak előítéletei a kinti közönségnek veletek szemben?
Vitáris: Egyáltalán nem, bizonyos országokban kuriózumnak tekintik, ha egy zenekar messziről jön. Megkérdezték: “hogy jöttetek, hajóval?!” Teljesen félreértésben voltak. Az angol piac kevésbé befogadóbb, ott már az sem mindegy, hogy amerikai vagy angol az előadó…
Balla:…de beszélgettünk egy sráccal, aki menedzser szerepben volt jelen a londoni bulinkon, és a koncert előtt megkaptuk tőle, hogy magyar zenekarként sok mindent fel kell mutatnotok zeneileg és vizuálisan is. Százötven százalékot kell nyújtanunk – mondta. Azt feleltük neki, rendben, gyere el este a koncertünkre, és hallgass meg minket. Végül eljött, és nagyon jó élményben volt része, utána pedig odajött hozzánk: „Srácok, hol a menedzseretek? Ezzel valamit kezdeni kell!” – mondta. Szóval, nem érzem azokat a hatalmas nagy korlátokat. Amúgy is, gondoljunk csak a múltra, akkor szintén voltak nagy korlátok.
Vitáris: Igen, ez egy szép sztori. Ott helyben megjelentek a dollárjelek a szemünk előtt. Ebbe a külföldi turnézásba csak belekóstoltunk, de sikerült olyan kapaszkodókat találnunk, amivel el tudunk már indulni valamerre.
SF.: Mit jelent számotokra az optimizmus?
Balla: Azért is tudok optimista lenni, mert szerintem már önmagában csoda , hogy ez az öt közös érdeklődésű ember egymásra tudott találni, és egybefonódott az útjuk. Innentől kezdve nem hiszem, hogy a jövőben bármiféle akadály gátat vethetne nekünk…
Vitáris: Nagyon sokat jelent az optimizmus számunkra: az emberekhez való hozzáállást, a zenélést, a közösségi létet, a társadalmi életet. Ha hozzá tudsz úgy állni a másikhoz, hogy megbecsülöd olyannak amilyen, és tudsz viselkedni vele ember módjára, az már fontos. Kicsit eltolom a választ a tolerancia felé, ami szerintem része az optimizmusnak. Mi megpróbálunk mindenhez úgy állni, hogy tényleg csak a jót lássuk benne, és megpróbáljuk kihozni belőle a maximumot. Lételemünk az optimizmus.
SF.: Iván, sokan Jim Morrisonhoz hasonlítanak, én mégis Mick Jagger hatását vélem felfedezni benned. Mennyire tudatos mindez?
Vitáris: A zenében semmi sem tudatos, éppen ettől szép. Már nagyon sokat beszéltünk arról, hogy a karrierünket mennyire építjük tudatosan, és arról, hogy amikor leülünk zenélni, vagy fent vagyunk a színpadon, nem gondolunk arra, hogy Jagger az 1972-es austini koncerten hogyan énekelte el a Bitch című számot – én amúgy mindig erre gondolok –, hanem csak átadjuk magunkat a zene élvezetének. Komolyra fordítva a válaszadást, nem szoktam ilyeneken filózni, mert egyértelmű, hogy ahogy a gyerek a szülei hatására nő fel, úgy egy zenészre is hatással van a saját ízlése, a korábbi háttere és mindaz, amit kiskorától kezdve hallgatott és szeretett. Annak viszont örülök, hogy az idoljaimat csupán egy-két olyan ember tudta megnevezni, akit régebb óta ismerek, és a médiában dolgozik. Általában mindig olyanokhoz hasonlítanak, akiknek a zenéjével később ismerkedtem meg, vagy azokkal, akik már annyira nem voltak hatással rám. Félreértés ne essék, semmiféle degradálást nem akarok belevinni, csak nem Jagger vagy Iggy Pop volt a legnagyobb hatással rám. Jack White például hatással volt rám, ő speciel egy profi zenész, nagyszerű felfogással, viszonylag korunkbeli is, de tény, hogy vele is később ismerkedtem meg.
SF.: Az év lemezének nevezted Jack White Lazaretto című új albumát. Miért?
Vitáris: Mert White nagy hatású, vérprofi zenész. Megkértek, hogy írjak recenziót az albumáról, és valóban úgy zártam soraimat, hogy a Lazaretto „2014 egyik legjobb anyaga”.
SF.: A Sellin’ My Soul című dalotok felcsendül a Megdönteni Hajnal Tímeát című filmben is. Láttátok a filmet?
Vitáris: Több dalunk is, talán három. Igen, láttuk a filmet, és nagyon tetszett. Tök jó szerintünk, pedig nagyon kritikusok vagyunk a magyar mozival szemben. Az elmúlt években volt néhány félrement projekt, de a Megdönteni Hajnal Tímeát egy korrekt, teljesen nézhető és élvezhető “goodfeeling” alkotás.
Balla: Bemutató előtt megtekintettük már, és mi, akik elég kritikusok tudunk lenni a humorral kapcsolatban, nagyon jól elszórakoztunk rajta. Aztán azt mondtuk az alkotóknak, hogy részünkről maximálisan rendben van, mert végre egy jó magyar vígjátéknak a létrejöttét támogathattuk a dalainkkal. A szereplőgárdától kezdve a sztorin át minden abszolút a helyén van benne.
SF.: Eljöttek már meghallgatni titeket a nagyszüleitek?
Vitáris: Tudod, mi a baj a nagyszüleinkkel? Ők nem azt a rockzenét hallgatták, amiből mi táplálkozunk. A dobosunknak, Siminek (Simon Bálint – a szerk.) a szülei az a korosztály, akik azt hallgatták, ami hatással volt ránk, és akkor nőttek fel, amikor ezek a zenék voltak nagy slágerek. A mi nagyszüleink idősebb korosztály ahhoz, hogy élvezzék, amit csinálunk. Az én orosz nagymamám például 1927-ben született, még Elvis Presleyt is éppen csak súrolta. A szüleink gyakorlatilag az 1970-es évek végén, a 80’-as elején voltak igazán fiatalok, de ezekből is olyan sztorik jönnek le, mint például, hogy megkérdeztem anyukámékat, milyen volt a Queen 86’-os koncertjén bulizni, és ő csak annyit felelt: „már nem emlékszem.” Nem emlékezni a legnagyobb koncertre! Nagymamám viszont volt a Szabadság-téren is.
SF.: Mit gondoltok az 1965 előtti zenékről?
Balla: Nagyon nagyra becsüljük őket. Ugyanúgy tiszteljük a blues gitáros Robert Johnsont, mint például Muddy Waterst, Howlin’ Wolfot, Aretha Franklint vagy az 1957-ben alapított Stax Records kiadót, a soul zene mekkáját, de Chuck Berry is nagyon fontos számunkra. Amúgy szoktunk arról beszélgetni, miért van az, hogy egy Stones vagy Iggy Pop még mindig olyan tud lenni, amilyen, és még mindig teljes szívvel-lélekkel a dolog mögé tud állni. Ez lényegében azért van, mert ezek az emberek megtapasztalták, milyen volt az élet rockzene nélkül. Ez különbözteti meg őket a náluk fiatalabb zenészektől, akik számára már evidens volt a műfaj. Ők teremtették meg a világnak ezt a részét. Amúgy a rock egy misszió és mindig is az lesz. Az elmúlt ötven-hatvan év során láttuk, hogy nem halt meg, nem vált kihaló stílussá – lehet, félévszázad múlva ez fog az új komolyzenének számítani. Ha nem tiszteled a múltat és nem teszed bele azokat az értékeket, amelyek híressé tették a műfajt, akkor az egész nem fog működni.
SF.: Mi volt eddig a legviccesebb koncertélményetek?
Vitáris: Az A38-on Máténak az erősítője nem működött bizonyos, nem részletezni kívánt okok miatt. A billentyűsünk odament hozzá és körülbelül fél órán át ketten szerelték a gitárt, miközben Janival, a basszusgitárosunkkal, és Simivel, a dobosunkkal hárman egy nagyon gáz improvizációba kezdtünk.
SF.: Mit tennétek, ha egy napra nők lehetnétek?
Balla: Lehet, igyekeznék közelebbről megismerni Ivánt.
Vitáris: Juj, ilyenekbe még csak bele se menjünk! Ez Magyarország.
SF.: Ha választhatnátok, milyen természetfeletti tulajdonsággal ruháznátok fel magatokat, és miért pont azzal?
Vitáris: Tudok varázsolni!
Balla: Tessék?
Vitáris: Lenne? Nekem van! Láttátok az elmúlt egy órát? (Ez persze nagyon szar poén…)
SF.: Ki az a hatvanöt év feletti zenész, akinek elmennétek a koncertjére?
Vitáris: Paul McCartney.
Balla: Ez nagyon jó kérdés. Eszméletlenül sokan vannak. Viszont beszélhetnék másról? A Stonesról. Szeretném elmondani – és azt is, hogy mindenképpen hozzátok le -, hogy számomra nagyon fura érzés volt azt látni, hogy hetvenéves emberek teljes erőbedobással zenélnek, méghozzá talán a világ egyik legnagyobb tehetségeiként. Jagger például egy pillanatra sem állt le. Vagy negyven éve meg kellett volna halnia ezzel a teljesítménnyel és életmóddal a háta mögött, de ennek ellenére, ez a fickó kisétál a kifutóra a mai napig, és erővel telve, vígan visszafut, teszi a dolgát a színpadon. Ez egyrészt csodálatos, másrészről pedig végtelenül bosszantó.