Zsinórban a harmadik RockPart volt a szervezőknek és nekem is. A baráti társaságomban mondhatni kötelező nyaralássá nőtte ki magát a fesztivál – ezt a hagyományunkat folytatva már a jövő évre gondolva intettünk búcsút hétfő reggel Balatonszemesnek. Mi, hogyan, miként történt három nap alatt? Személyes élménybeszámoló következik.
Kicsit nehéz felidézni a pénteket, úgy összefolytak a napok. Az biztos, hogy miután megszereztük a karszalagjainkat és a programfüzetet, elvonultunk hűsölni és iszogatni. Bevallom őszintén, hogy nekem régi vágyam volt egy Clawfinger koncert, de el se tudtam képzelni, hogy mennyire jó lehet. Olyan lüktetése van a daloknak, hogy az ember lábfeje önkéntelenül elkezd ütemre járni. Hatalmas respect a basszerosnak, aki egész koncert alatt headbang-elt és ugrált. Az énekesnek a showért – felmászott az állványra a hangfalakhoz, body surf-ölt a közönséggel, sőt az első sorokban sétált, amikor a nagyérdemű nem volt hajlandó tapsolni. Tudom, hogy nem mindenki szereti a rapmetált, de már csak az élményért is megéri elmenni egy Clawfinger-re, évente 1-2 koncertet adnak a srácok. De tényleg, higgyétek el nekem, a fellépés végére a nép egy emberként üvöltötte a „Do what I say” szövegét, hatalmas buli volt. Sajnos a My Dying Bride fellépéséről nem tudok beszámolni – sok féle metált szeretek, de a doom nem tartozik közéjük.
Szombaton már kicsit több mindenre mentünk, nyitottunk egy Rómeó Vérzikkel, utána Kowa, aztán átfedés miatt egy kicsi Dalriada és Leander Rising, végezetül Tankcsapda és Depresszió. A hírhedt Melechesh és a Marduk hangulat hiányában kimaradt, helyette éjnek évadján volt egy kis Phoenix Rt. Vasárnap kiköltöztünk a Balaton partra pancsolni, kártyázni, meg lazulni. Délután Roaddal kezdtünk, majd élveztük a Paddy and the Rats megszokott, vidám hangulatú, táncolós ír zenéjét. Hogy ne csak a kellemesebb dallamok legyenek, bele vetettük magunkat a Suicide Silence koncertjébe, ami valami brutálisan nagyot szólt. A zenéjük ereje jól esően marcangolta a belső szerveimet, pedig az ilyen stílusú bandákat idegnyugtatóként szoktam hallgatni. A Suicide Silence ezennel kivételt nyert, őket még jó kedvemben is szívesen hallgatom, jó féle disznóölőmetált játszanak.
A másik banda, akiket nagyon vártam a Turisas volt. Régi szép emlékeket ébreszt bennem a battlemetal – ha már egyszer említettem, hogy sok féle metált szeretek, akkor itt jegyezném meg, hogy a folk/viking az, amit nagyon. Vörös-fekete festett arcok, szegecselt bőrruhák, láncing, szőrme vállas – az ember visszazuhan időben és térben egy olyan világba, ahol a földekért még számszeríjjal, bárddal, karddal és minden féle középkori eszközzel harcoltak. Számomra leírhatatlan érzés, amit e dallamok kiváltanak belőlem, talán büszkeség, erő, kitartás és hasonló ékes szavak. Szintén toplistás koncertélmény és tökéletes zárása a fesztiválnak.
Summázva nem bántam meg idén sem, hogy Balatonszemest választottam a “saját” fesztiválszezonom zárása képp. Azt sajnálom kicsit, hogy nem toltam be a pofim az aktív partra – pedig nagyon akartam paintballozni -, de remélem jövőre is lesz. Köszönöm a szervezőknek, hogy ilyen remek bandákat hoztak el, a zenekaroknak az élményt, a pultosoknak, hogy nem száradtam ki, meg amúgy mindent. Nem csalódtam semmiben, évről-évre jobban várom ezt a pár napot, amikor önfeledten szórakozhatok a barátaimmal a RockPart-on. Képeinket az alábbi linkeken tekinthetitek meg: 1. nap, 2. nap, 3. nap.
Találkozunk jövőre ugyanitt!