A Sziget Fesztivál a magyar emberek számára egyfajta többletjelentéssel bírt a kezdetektől fogva. A falunapokon és a munkás majálisokon szocializálódott társadalom számára addig ismeretlen volt a nyugati országokban ekkor már évtizedes hagyományokkal bíró, a woodstocki szellemiséget, szabadságvágyat és szeretetet közvetítő fesztiválok világa.
Az első Diáksziget néven megrendezett társas összejövetelt 1993-ban sikerült lebonyolítania pár lelkes támogatónak, fellépő zenészeknek, illetve egyéb művészeknek. 1996-ban rendezték meg az első sziget fesztivált, immár Pepsi Sziget néven, amivel a rendezvény tulajdonképpen kilépett a fesztiválpiacra, ami annyit jelentett, hogy a csatlakozó szponzor már meg tudta adni a szükséges támogatást a rendezvénynek ahhoz, hogy egyre komolyabb előadókat hívjanak el, ez pedig végső soron nagyobb látogató számot és több bevételt jelentett. A rendezvény lassan 25 éve fut egyszerűen az időközben branddé vált „Sziget” név alatt, ami immár egy tulajdonosi hátteret is takar, illetve egy komplett fesztiválszervező ügynökséget is, ami Magyarország legtöbb és leglátogatottabb zenei rendezvényeit bonyolítja. A szakértelem és a tapasztalat tehát adott, az idő alatt pedig ki lett alakítva egyfajta rutin, amit a rendezvényterület pár évvel ezelőtti átalakításakor tovább igyekeztek optimalizálni.
Én első alkalommal 1999-ben vettem részt a Szigeten és utána még nyolc éven keresztül, minden évben kilátogattam, majd egy rövid, tíz éves szünet után most idén ismét sort kerítettem rá. Emlékszem, akkoriban a „Jössz idén Szigetre?” kezdetű mondatok a haveri körben igazából arra utaltak, hogy kezdj el spórolni. Egy hétre összezártuk magunkat egy szigetre, mintegy kivonulva a hétköznapokból, hogy jól érezzük magunkat nagyon sok, különböző bolond emberrel, akikkel rengeteget fogunk együtt inni, nevetni, inni, táncolni, inni, zuhanyzásnál sorban állni, vagy éppen mobilvécét választani. Nézzük hát, mi változott tíz év alatt…
Annak ellenére, hogy hivatalosan a fesztivál első napjára, 10-ére látogattunk ki, az elnevezésben továbbra is megvan a nulladik, illetve mínusz első nap, amit már tíz évvel ezelőtt is csak egyfajta grammatikai anomáliának véltem, ami a szervezésnek azokat a hiányosságait igyekezett elrejteni, hogy az összes színpadon szóljon a zene már az első naptól kezdve. Így tehát nem volt alkalmam bemenni az A38 sátrába, ami nagyon érdekelt volna, mert életemben nem láttam még ekkora sátrat és vélhetően a legjobb koncerteket ott lehet majd átélni. A Nagyszínpad és a Világzenei színpad maradtak meg azok közül, amikre én emlékszem. illetve még a Magic Mirror fa körszínháza, ami ugyanaz az építmény immár közel húsz éve. Nyilván engem is a fellépők érdekelnek a leginkább, de azért jó volt látni, hogy az ALDI (10 éve még Tesco volt), a különféle kis boltok, árusok, a rengeteg büfé mellett van sok egyéb mókás elfoglaltságra is lehetőség, amiket azonban szintén nem fogok kipróbálni. Egyedül ami kicsit furcsa volt és zavart, azok a nagy kerítések voltak, mert tudom, hogy azok közé azért be tud tömörülni rendesen a tömeg, ami adott esetben veszélyes is lehet, ha azt a szervezéssel, a tömegmozgatással, illetve az elterelő utak biztosításával nem sikerül összehangoltan terelni. Természetesen az idén is a legfontosabb, hogy mindenki komolyabb sérülések nélkül vészelje át a Szigetet, ami egy ilyen méretű tömegrendezvény esetén, már önmagában kiváló eredménynek számít.
Lássuk hát a mínusz első nap nagyszínpados fellépőit. Elsőként Marky Ramone hozta el nekünk a hamisítatlan Ramones érzést. Furcsa nosztalgia persze ez, mert nyilván az ember már nem láthatja és hallhatja többé, adott esetben a punk zene úttörő bandáját, úgy, ahogyan jellegzetes fizimiskával a videoklipekből, vagy a koncert felvételekről megismerte őket. Az ember azonban mégis egy autentikus forrást, egy igazi Ramone-t lát a színpadon, akik azért tisztességgel eljátsszák és átélik a számaikat a színpadon, a Ramones-tól örökölt konszolidáltan bolondos kereteken belül.
Marky Ramon-ék után következett a nap második nagyszínpados előadója, akikre nagyon kíváncsi voltam. A brit Skunk Anansie egy 1994-ben alakult rock zenekar, amelynek frontembere, a tipikusan kopaszra borotvált feje miatt Skin művésznéven ismert Deborah Anne Dyer. Skin kiváló szövegeket ír, amelyeket gyönyörű énekhangon ad elő, miközben a zenekar számai között egyaránt megtalálhatóak a lírai dalok mellett, a középtempós, jó húzású pattogósabb számok is. A Skunk Anansienek egy koncerten belül sikerült mindkét vonalra egyaránt ráerősítenie. A pörgős számok még energikusabbnak, a lassú balladák pedig még őszintébbnek hatottak, ami vélhetően a jól összekomponált ének és zene profi előadása mellett a számok mély átéléséről is tanúskodott Skin oldaláról. Az énekesnő tényleg mindent beleadott a koncert elejétől fogva veszettül pörgött, majd valamelyik epik számuk, talán nem éppen a „Just Let the Sun” alatt, de legalábbis tökéletes időzítéssel, végre úgy leszakadt az ég, hogy az utolsó pár számát a koncertnek már csak a legvérmesebb, illetve legvízhatlanabb rajongók várták meg. Skin azonban nem finomkodott, tartotta a lépést az elázó fesztiválozó tömeggel. Kiállt az eső kellős közepére, sőt többször beugrott a tömegbe, vagy akár a rajongók kezeinek, vállainak segítségével kicsit be is sétált a tömeg tetején, hogy minél közelebb lehessen a közönségéhez. Aki szereti jó zenével és csodás énekhanggal sokkolni magát, annak csak ajánlani tudom a Skunk Anansie koncertjeit, mert nekem ledobta tőle az agyam az ékszíjat.
Este kilenctől a Die Antwoord-ot hallhattuk, láthattuk fellépni a Nagyszínpadon. A dél-afrikai rave-rap banda frontembere Ninja, hozta a tőle várható szintet, volt fenékvillantás, stagedive, sírás, nevetés, minden, ami kell, miközben Yolandi folyamatosan ugrabugrált és riszálta magát, ahogyan azt ő nagyon jól érzi, néha talán az éneklésnél is jobban, és persze a harmadik tag, DJ Hi-Tek sem finomkodott a zenei dallamok kimunkálásakor. A Die Antwoord fellépése inkább egy hatalmas Show, amin elhangzanak a jól ismert számok élő előadásban, miközben a klipekből ismert jelmezek és jelenetek köszönnek vissza a színpadról. Napjainkban a Pokémon Go őrületben újra aktuálissá vált Pichatsu jelmezében is feszített Ninja, de a Ritch Bitch arany csillogása is feltűnt a színpadon. Ezek azok a koncertek, amiket életünkben egyszer látni kell, mert hatalmas élmény, de másodjára már sokkal kevésbé lesz érdekes, szerencsére én azonban eddig még nem láttam őket.
A 10-ei nap utolsó fellépője a Nagyszínpadon a négyszeres grammy-díjas, több mint 25 éve aktív legendás elektronikus zenei duó, a Tom Rowlands és Ed Simons alkotta The Chemical Brothers volt. A Chemical Brothers slágerszámaiban köszön vissza leginkább egyedi hangzásuk és a stílusuk, számaik azonban az elektronikus zene nagyon széles spektrumában mozognak és rendkívül sokszínűek. Ez a koncerten nem mindig mutatkozott meg, mivel a kötelező slágerek mellett ezúttal túlsúlyban voltak a jelenleg hódító dubstep-szerű hatások, de ez érthető és jó döntés volt, mert ettől lett egy felépítése az egész koncertjüknek, ami így nem vált túl csapongóvá.