Amikor kijöttem a filmről, az első jelző, ami eszembe jutott, a „felkavaró” volt, pedig kevés várakozással ültem be a Trafó alagsorába. utólag belegondolva már nem is tudom, miért halogattam ilyen sokáig, hogy elmenjek az elsőfilmes, „független”, low budget produkció egyik ingyenes vetítésére.
Szóval kijöttem a filmről, és már indultam is haza, tompán, mintha magam is valami hosszúra nyúlt buliból imbolyogtam volna hazafelé. Meg se vártam a film utáni beszélgetést az alkotókkal; úgy éreztem, az már túl sok lenne, túl intim, vagy éppenséggel kirángatott volna a film hangulatából, azt meg nem akartam. Inkább át akartam érezni, kicsit vinni magammal tovább, amíg el nem térít valami más benyomás.
Ha a VAN generációs film, akkor számomra a Feketerigó is az, csak épp cseppet sem ártatlan vagy derűs fajta – jellegzetes budapesti hátterekkel, szutykos albérletekkel, klubokkal és kocsmákkal, underground zenékkel, életvitelszerűen űzött bulizással, piával, droggal, önpusztítással, útkereső és útjukat vesztett fiatalokkal, szakadékká szilárdult családi és párkapcsolati pöcegödrökkel… – csupa fájóan ismerős elem.
A film kegyetlenül ragadja meg azt az állapotot, amikor kisiklik az élet, és aztán úgy is marad feloldozatlanul. Holott Kolos (Viktor Balázs) karaktere lehetne az ellenpont, az ártatlanság, a feloldozás, csakhogy épp az ő élete is menthetetlenül kisiklott. Belekapaszkodott és beleragadt egy egészségtelen kapcsolatba, hagyta, sőt kereste, hogy magával húzza Márk (Lugosi Dániel) menthetetlensége, és közben minden mást felégetett maga mögött: otthagyta az egyetemet, elhagyta a barátnőjét, és az édesanyjával is megszakította a kapcsolatot. Látszólag még így is lehetne számára kiút, például a rendező (Szombath Máté) által alakított egyjelenetes csoporttárs útja, aki időközben már önálló kiállítással dicsekedhet, ám hősünk továbbra is inkább csak a fióknak „firkálgat” valódi ihlet és mondanivaló híján.
Pedig tulajdonképpen még mondanivalója is lenne: a film tele van Kolos elmékedő monológjaival, igazából tele csupa mély, őszinte gondolattal, amiket Viktor szépen, hitelesen narrál fel a háttérben. A dialógusok ellenben nem igazán működnek a filmben; sőt, látva a werkfilmet, az az érzésem támadt, hogy a casting verzió helyenként jobban sikerült, mint a végleges jelenet. A színészi játék az összes szereplő esetében hagy maga után némi kivetnivalót, leszámítva talán Lugosi alakítását, aki olyan könnyedén hozza Márk karakterét, mintha beleszületett volna.
Néhány zavaró apróságot is találtam a filmben: rejtély számomra például, hogy Kolos fejszőrzete miért változik jelenetről jelenetre szinte a felismerhetetlenségig (most már tudom: mert három éven át zajlott a forgatás), vagy, hogy vajon mikor tanult meg gitározni, és valószínűleg az istenhez való viszonyulás kérdését is túl nagy falat volt beemelni a filmbe (nem is sikerült kellően megrágni). A filmnek összességében még sincs „gagyi” hangulata (ahogy őszintén szólva eredetileg vártam tőle); a mondanivaló, a történet hihető és a maga tanulság nélküli lezáratlanságában is kerek – mindez nem mellesleg, egészen szépen van filmezve (operatőr: Giuliano Salvatore) és komplett filmzenével van tálalva, amely a film szerves részeként jelenik meg – számomra jócskán túlnőve a vizsgafilm kereteit.
Ami a látványt illeti, számos ötletes képi megoldás rejlik a filmben, hol villanásnyira, hol motívum gyanánt: a Kontrollt idéző alagút önmagában is igen kifejező metafora és látványelem, akárcsak az időről időre felbukkanó feketerigó; a futóverseny az alagútban szépen rímel a gyerekkori matchbox futamra; Márk madárkarakterológiáját állathatározóból felvillantott képek illusztrálják; a magát felakasztott Tomi halálhírét pedig krétával rajzolt akasztófajáték kíséri, ahol a „megoldás” a feketerigó. A kiforrott koncepció még hiányzik, de mindenképp ígéretes kísérletezésnek tűnik.
Végezetül felmerül a kérdés, vajon ki az igazi főhős, ki az igazi feketerigó? Kolos a maga reflektív filozofálásával – képileg, mintegy a szemei helyére szerelt kamerákkal követve a véget nem érő bulik eseményeit – vagy Márk, a kettejük dinamikájában látszólag erősebb, valahol mégis sebezhetőbb jellem, akinek reméljük, a zene nyújthat gyógyírt, soha nem gyógyuló sebeire?
A feketerigónak megvan a saját éneke, időnként mégis úgy dönt, inkább mások énekét tanulja el. És ha így vesszük, akkor inkább Kolos a központi karakter. Ő hordja a filmben a feketerigós pólót is. Valamiért szüksége van rá, hogy ne a saját hangját hallassa, másfelől talán éppen rajta keresztül szólalhat meg Márk éneke is.
Kolos, a narrátor a film végén ajándéknak nevezi kettejük barátságát. És talán az is, hiszen egyikük sem kereste, hanem véletlenül talált rájuk újra. De vajon elegendő-e ez a barátság ahhoz, hogy mindkettejüket kihúzza a csávából?