A baljós hangzatú Viharsarok egy meleg szerelmi háromszög kialakulását és drámaiságát mutatja be szemléletesen egy magyar falu színterén, remek színészi alakításokkal és művészies(kedő) képi világgal.
Manapság egyre nyíltabban és egyre többet foglalkozik a média és a filmipar a mássággal. Pár hónappal ezelőtt mutatták be az első magyar melegekről szóló közönségfilmet, a Coming out-ot, ami vegyes érzelmeket váltott ki a nézőkből, “kifacsart” sztorija miatt (melegből heteró). Ezzel ellentétben Császi Ádám Viharsarokja a legkevésbé sem vidám, mi több itt az általában pozitívnak megélt vonzalom érzésére kilós súlyok nehezednek. Nem is csoda, hiszen a film alapjául egy 2007-es megtörtént tragédia szolgál, kisebb-nagyobb átdolgozással.
Szabi (Sütő András) egy szűkszavú (mint ahogy ebben a filmben mindenki) falusi srác, akinek lehetősége van egy berlini focicsapatban játszani. A dolgok azonban nem alakulnak olyan jól, ezért inkább lelép. Hazaköltözik, de szigorú apja haragjától tartva egy romos házban húzza meg magát. Valahogy odakeveredik Áron (Varga Ádám), és fizetségért cserébe segít az építkezésben. Kettejük között hamar kialakul egyfajta kötödés, amit fizikai síkra terelnek. A rendező nem fél naturálisan bemutatni az erotikus jeleneteket, amik olykor zavarba ejtőek lehetnek. Pláne, hogy a fiúk nagyon jól játszanak, és a zenei aláfestés híján csak a saját lélegzetünket halljuk. Ezt tetőzvén váratlanul színre lép Bernard (Sebastian Urzendowsky), Szabi német haverja, és az új tapasztalásból egy még ismeretlenebb területre tévednek, hármas viszonyt kezdenek.
Ez eddig elég egyszerű történetnem tűnhet, ám nem is a sztorin van a hangsúly, hanem egyértelműen a fiatalok belső vívódásain. A film az identitáskereséséről szól, és arról, hogy miként dolgozzák fel a homoszexualitást egy homofób falusi közegben, ahol ez még kevésbé elfogadott. Császi szerint a mássággal mindig foglalkozni kell, hiszen minél többet beszélünk valamiről, annál megszokottabb lesz.
A kompozíciók jók, szép képeket látunk, csak valahogy mégsem érezzük igazán benne magunkat a gondosan felépített, már-már művészi miliőben. Lehet, hogy pont a művészfilmekre oly’ jellemző technikai megoldások miatt. Vagy azért, mert életszerűtlen ez a sok dialógusmentes, kitartott pillanat, és a mellékszereplők túlzó reakciója is. Nem tökéletes ez a film, és nem is szólít meg elég széles nézői réteget, de felkavaró, hatásos és több kérdést felvet. Ami pedig talán a legfontosabb, elindít valamit.
Pontszám: 65