A franciák nagy játékosok a szerelemben. Sosem lehet tudni mi következik, vagy mégis? Július elején mutatják be a magyar közönségnek a válási hacacáré körül játszódó vígjátékot, az Apu vagy anyu?-t.
A film megközelítése a váláshoz kicsit más, mint általában. Vajon a gyerekek szempontjai állnak a középpontban, vagy épp az apué és anyué? Pláne, ha jól menő karrierrel rendelkezik a szülő. Sőt, ha mindketten?!
A film alapötlete a váláshoz történő hagyományos közelítés megcsavarása. Adott egy értelmiségi pár, akik egyetem alatt összejönnek, és születik három gyermekük. Élik rendes, hétköznapi, kamaszokkal, munkával telített, viszonylag kiegyensúlyozott életüket. Remekül megértik egymást, mégis úgy határoznak, ideje különválniuk. Annyira stílusosak az elején, hogy egy barátjuk meg is említi: “szinte kedvem lett válni”. Aztán rájönnek, hogy ezt még a gyerekekkel nem közölték. Ami ezután történik, azt álmukban sem gondolták volna. Kinek a szempontja érvényesül: a gyerekeké, vagy épp apué és anyué? És ha jól menő karrierrel rendelkezik az egyik szülő. Vagy mindkettő?!
Az alkotás természetesen végigmegy minden elválással kapcsolatos klisén, mint a “mi normálisan válunk”, “megbeszéljük”. Milyen váratlan, itt sem megy minden másként mint a problémákkal teli válások esetében! Megcsalás, háborúba lépés a másikkal, gyermekek elhelyezése körüli hajcihő, akik azért kényelmesen eléldegéltek eddigi kis világukban. No de itt álljunk meg egy pillanatra!
Azt gondolnánk, azért megy a harc, hogy a szülők maguknál tudhassák a gyerkőcöket. Itt azonban szó sincs erről: mindketten távoli állásajánlatot kapnak, s ebbe a külföldi kiküldetésbe nem férnek bele a gyerekek. A megoldás: a másik biztosan szívesen átveszi ezt a feladatot. Ez indítja be a perpatvart és a véget nem érőnek tűnő hajtépést.
A gyerekek élete egyenest rémálommá válik. Az egyik jelenetben az apa rászól a kisebbik fiúra: “Te mit iszol?! Még csak 9 éves vagy!” A kisebbik fiú kortyol egyet a borából, majd közli: “És ha tudnád, már most mennyi mindent fel kell dolgoznom!”. Kamaszként a szülők által elkövethető, lehető legégőbb dolgokat tapasztalják meg. De nem csupán az égő, hanem egyenesen az egészen szörnyű eseteket: paintballos kínzás, kamaszok bulijában lerészegedés, műtőbe cipelés császármetszésre, egy 9 évesnek konyhai robotgép ajándékozása, stb. Jókat kacarászhatunk ezeken a jeleneteken; a humor forrása persze itt is a való élet. Ne feledjük azonban, hogy azt átélni már egészen más. Noha a film ezen a ponton néhány tipikusan amerikainak mondható híg jelenettel is operál, összességében mégis egész kreatív marad. Vannak apró meglepetések, ennek ellenére az lehet az érzésünk, hogy folyton átcsap az átlagos vígjátékok tipikus ábrázolási sémáiba.
A legenergikusabb jelenet az elején és a vége felé látható, amely keretet ad a filmnek, itt az operatőri munka is remek, lendületes, ellentétben a film többi részével. Nincs olyan, amikor elolvadna az ember, sem a film fényképezésétől, sem egy szereplőtől. Könnyed hangulatnál többet ne nagyon várjunk.
Az Apu vagy anyu nem egy sokatmondó film, de kedvesen el lehet rajta lötyögni. Nyilván röhög, aki nem veszi komolyan, és nem vár egy magasröptű gondolatmenetet a filmtől, s kesereg, aki nekiáll a válás pszichológiai elemzésének, vagy épp ettől a filmtől várná a megoldást az életre. Tanulság, hogy az életben nincs tökéletes válasz. Hogy a végkifejlet aggasztó, vagy éppen megmosolyogtató további történeteket szül-e, azon gondolkozzon el a néző.
Francia-belga koprodukcióban készült a film (2015), rendezője: Martin Bourboulon.
Főszereplők: Marina Fois, Laurent Lafitte, Judith El Zein