A hippikorszakban ragadt Sam Spade

Sajnos minden évben vannak olyan fontos, jó filmek, amelyek valami oknál fogva nem igazán akaródznak az itthoni mozikban landolni. Tavaly az akciófilmként és társadalomkritikus drámaként is jól működő Snowpiercer jutott erre a sorsra, idén pedig úgy néz ki, nem kapjuk meg Paul Thomas Anderson új filmjét, az Inherent Vice-ot. Pár szó arról, miről is maradunk le így.

1970. Már zajlik a Manson-per tárgyalása, a vietnami háború csak nem akar véget érni, de már egy ideje Nixon az elnök, és nagyon úgy fest, hogy a hippikorszaknak lassan befellegzett. De azért még élnek elszigetelve olyan arcok, mint Larry „Doki” Sportello (Joachim Phoenix), aki két spangli között magánnyomozóként keresi a kenyerét a kaliforniai Gordia Beach-en. Ebbe a nyugalmas, szörfösök és lowriderek között töltött életbe toppan be egy nyári estén rég nem látott – de el nem feledett – ex-barátnője, Shasta Fey Hepworth (Katherine Waterston). Könnyes szemmel segítséget kér Dokitól, ugyanis mostani szeretőjét, aki nem mellesleg komoly ingatlanfejlesztő, meg akarják fosztani a vagyonától. A magánnyomozó pedig, mint egy klasszikus noir történetben, a nő segítségére siet, hogy olyan dologban találja magát, amire maga sem számított.

Paul Thomas Anderson, aki olyan komoly drámákkal, mint a Magnólia és a Vérző olaj véste be nevét a modern filmművészet nagykönyvébe, legújabb alkotásához a fenti történetet vette alapul – ami egyébként egy 2009-es Thomas Pynchon regény adaptációja (magyarul Beépített hiba címen jelent meg). A korabeli popkulturális utalásokkal és irtózatos körmondatokkal súlyosbított, magyarul közel 500 oldalas könyv átemelése annyira jól sikerült, hogy még egy Oscar jelölést is megért.

Szerencsére P.T.A. elég edzett ahhoz, hogy egy ilyen filmet egyben tartson, bár még így is kicsit olyan érzése van az embernek, hogy a rendezőnek sincs fogalma arról, mi is történik a kezei között. A két és fél órás játékidő alatt egyre komolyabb bűntény, majd kvázi összeesküvés kezd kibontakozni, de néha olyan kaotikus keretek között, hogy felmerül a gyanú, a kamera az egészet Doki marihuánafüstben pácolt tekintetén keresztül tárja elénk. Lesznek itt náci motorosok, harcias Republikánusok, szörfrock zenekarok, tengerjogi huzavonák – és fogorvosok.

De ha mindez elsőre kicsit érthetetlennek is tűnik, a hatvanas és hetvenes évek találkozásának hangulata tökéletesen átszivárog. A zenei felhozatal kiváló, nem csak az akkori dalok kísérik a filmet, de néha felcsendülnek a klasszikus Hollywood-ot idéző darabok is, amelyek csak rátesznek az érzésre, hogy egy megkésett hardboiled művel töltjük el az időnket.

És a paranoiával rendesen átitatott történet mögött ez a fajta anakronizmus felsejlik a karakterek szintjén is. A Doki-féle hippikorszak eltűnésén kívül ott van még a nagy rivális (és kis részben partner) Bigfoot Bjornsen (Josh Brolin) rendőrnyomozó, akit képtelen magával ragadni a változás szele, csak vergődik az egyre torzabb amerikai álomban. Nyomozás ide vagy oda, idővel kirajzolódik egy olyan társadalomnak a képe, amely visszafordíthatatlanul elindult egy eleddig ismeretlen úton. Talán épp bizonyos, beépített hibáknak köszönhetően.