A Kafarnaum című filmet a 71. Cannes-i Filmfesztiválon a közönség negyedórás tapssal, ovációval fogadta a vetítés után. Cannes-ban megkapta a film a zsűri díját és az Oscar-díjra jelöltek között van. Lelket próbáló, de felemelő és lenyűgöző a film.
A sajtóbemutató után azt gondoltam, hogy aludnom kell párat ahhoz, hogy oda tudjak ülni a számítógép elé írni. Kell, hogy csillapodjon az indulatom és a feszültségem. Nem a film, hanem korunk olyan súlyos problémái ellen dolgozó érzések voltak ezek, amelyekkel Nadine Labaki rendezőnő szembesített engem, a nézőt. Végül egy napot voltam képes várni az írással.
Kafarnaum városa többször szerepel a Bibliában, ahol több apostol is született, és Jézus ott kezdte meg küldetését, tanítását, gyógyítását. Kafernaumot Jézus városának is nevezik. A film „apostola” egy 12 éves kisfiú, akinek a lelke, bölcsessége 102 éves emberének felel meg. Nadine Labaki libanoni rendező- és színésznő filmjében a kisfiú sorsán keresztül egyszerre szembesülhetünk a szegénység kilátástalanságával, a felnőttek lélektelen viselkedésével a gyermekekkel szemben, a nők kiszolgáltatottságával, valamint korunk gazdasági és kulturális szélsőségeivel. Ha a Kafarnaum-ot megnézi valaki, akkor megérti, hogy miért szállnak tömegesen az emberek hajóra a Föld keleti és déli részein azért, hogy a filmben elhangzó szavak szerint az amúgy számukra teljesen ismeretlen „szép Svédországba” vágyjanak. Azt sem tudják, hogy hol van és milyen az ott az élet, csak ahol vannak, onnan el akarnak menni, mert az ott az élet méltatlanul nem élet.
Egyre több a női rendező és az nagyon jót tesz a filmszakmának, mert érzékenyebben szemlélik a világot. A Kafarnaum minden pillanatában realista, szinte dokumentarista módon mutatja be a libanoni város embertelen körülmények között folyó életét, miközben tele van érzelemmel és árnyaltsággal. Ez a művészi hozzáállás abban is megnyilvánul, hogy Nadine Labaki úgy a mutatja be a sorosokat, hogy közben nem ítélkezik. Mindenkinek igaza van a saját szemszögéből, de a „legigazabbja” mégis annak a kisfiúnak, akit a szívtelen világ a bűnbe és kilátástalanságba kényszerít, miközben erkölcsi szintje messze a felnőttek fölött áll. A kisfiú a média erejét kétségbeesésében felhasználva tükröt mutat a mikro és makro világnak arról, hogy a XXI. századi emberiség az élet számos területén még a sötét középkorban jár. Ő az egyetlen, aki nem csak beszél, mint a felnőttek – köztük az igazság bajnokai, a bíró és az ügyvédnő –, hanem bátran cselekszik is. A tetteivel mutat példát, mint ahogy a Bibliában leírt események szerint Jézus teszi, miközben a filmnek egyáltalán nincs vallási vagy térítő jellege. Az egyetlen utalás erre a párhuzamra a film címe.
A film történetvezetése, a képi világa, a színészek játéka tökéletes összhangban van ahhoz, hogy végig fenntartsa a nézőben a figyelmet és a feszültséget. Mindeközben nem hagyja nyugodton a lelkünket és gondolatainkat. A kisfiút alakító Zain Al Rafeea elképesztő átéléssel és hitelességgel viszi a hátán ezt a súlyos filmet. Közhelyszerűen hangzik, de úgy gondolom, hogy fogunk még vele találkozni a vetítővásznon.
A film után kavargó gondolataimban megjelent az visszás kép, hogy a cannes-i és Los Angeles-i vörös szőnyegen irreális költségvetésű ruháikban parádézó sztárok, rendezők, producerek könnyes szemmel tapsolnak a Kafarnaum sikerén. Tudom, nem az ő dolguk megoldani világ problémáit, és hogy sokan jótékonykodnak közülük, de mégis…
A Kafarnaum azért felemelő film, mert ugyan realista módon szembesít minket jelenkorunk visszásságaival, de az utolsó jeleneteiben megmutatja azt, hogy érdemes cselekedni és a remény útját választani. A katarzis érzését kiváltva, de érzelgősség és szájbarágás nélkül üzeni nekünk mindezt Nadine Labaki libanoni rendezőnő.
Értékelés. 100/100
IMDb: 8,2