Nemes Gyula második nagyjátékfilmje a Zéro már a megjelenése előtt hatalmas botrányt kavart. Mivel a film egyik jelenetében, többek között a német, és az orosz kollégája mellett a magyar miniszterelnök fotójával ellátott dinnyéket lőnek darabokra. Miután a Nemzeti Filmalap megtekintette az elkészült filmet és szembesült az ominózus jelenettel, (amelyet a forgatókönyvből, így konkrétan nem lehetett kiolvasni) utólagosan satíroztatták ki Orbán Viktor arcképét az inkriminált filmkockákról.
A jelenet cenzúrázásának híre, még ha az alkotás értékét csorbítja is, marketing szempontból, vélhetően inkább használt neki. A film egyébként több szempontból is egyedi alkotás, amely meglehetősen ambivalens érzéseket keltett bennem. Egy afrikai falu bölcsének monológjával indul, aki elbeszéli a méhek születésének ősi mítoszát. Végig nagyon kevés a dialógus és különösen feltűnő, hogy a főszereplők szinte egyáltalán meg sem szólalnak. Egyedül az afrikai emberek beszélnek a film adott jeleneteiben, és amikor a fekete ember a fehér emberhez beszél, a fehér ember csak bámul bután és még a nem-verbális kommunikációra is képtelennek bizonyul. Én arra tippelnék, hogy a rendező ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy a városiasodott európai ember már nem igazán érti a természeti világ törvényeit, így képtelenné vált a saját komfortzónáján kívül bárkivel is kommunikálni.
A film főhősét, N-t Kovács Krisztián alakítja véleményem szerint kiválóan. N egy mézgyár vezetője, aki az egyik napon egy véletlen folytán valódi mézet kóstol a gyárában, ami annyira ízlik neki, hogy elhatározza, ezentúl adalékanyag hozzáadása nélkül fogják készíteni terméküket. Az EU felügyelői azonban nem engedik, hogy a gyárban adalékanyag-mentes mézet állítsanak elő, ezért N faképnél hagyja a gyárat, a várost, a nőjét és kivonul egy tanyára, ahol méhészkedésbe fog, azért hogy kiváló minőségű, valódi mézet tudjon készíteni. N és a méhei elég boldogan éldegélnek, míg egy szép napon be nem kapcsolják a közelben az egyik telekommunikációs átjátszó tornyot, amely teljesen megzavarja a méhecskéket. A zavarodott méhek rárontanak a közelben tartózkodó, az egész világot uraló vezérigazgatóra (Udo Kier) és a lányára (Martina Kratka), akik fejvesztve menekülnek a rovarok elől. A vezérigazgató lánya, L ekkor találkozik össze N-nel, aki miközben tanyáján biztonságba helyezi és meggyógyítja a sérült lányt, a méhekkel is kibékíti új partnerét. Mert hát, ahogyan arra számítani lehetett, a két fiatal egymásba szeret, és immár együtt járják a vidéket a méhek és a méz nyomában. A filmben egyébként Martina Kratka színészi játékát tartottam a leggyengébbnek a szereplők közül. Persze nincs könnyű dolga a színésznek egy ilyen félig-meddig némafilmben, hiszen sokkal kifejezőbbnek kell lennie a gesztusainak, Kratka esetében ezeket a gesztusokat sokszor esetlennek éreztem. A film átélését számomra egyébként pontosan ez a burleszk-szerű előadásmód is megnehezítette, miközben ugyanakkor nagyon érdekesnek, és a történet szempontjából is találó narratívának találtam (a saját filmötletemet is hasonló stílusban képzeltem el hajdanán).
A szerelmes párocska idilli élete azonban hamar borúsra fordul, mivel a környéken az autóforgalom, a permetezés, a fakitermelés és az adótorony miatt már olyan mértékűvé vált a környezetszennyezés, hogy a méheik tömegesen pusztulnak el. Valamit tenniük kell, hogy megvédjék a természettel harmóniában zajló, már-már paradicsomi életüket. Ekkor jön el a nagy fordulat a filmben, a szerelmes pár radikális eszközökhöz nyúl a méheik megvédése érdekében. Tönkreteszik az adótornyot, szögeket szórnak az autók elé, elzavarják az erdőirtókat és, amit csak lehet, megtesznek azért, hogy visszaállítsák a természetes állapotot a vidéken. A következmények gyakorlatilag előre láthatóak, és a néző is hamar szembesül vele, hogy ez csak az első lépés volt. Az anarchista természetvédők híveket toboroznak a méhek és az emberiség megmentésére és egyre többen kezdenek csatlakozni hozzájuk.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a Zérot rövid párhuzamba állítsam a fogyasztó társadalom kritikáját adó egyik alapművel a Harcosok Klubjával. Mindkét filmben elkerülhetetlen ugyanis az a felismerés, hogy a probléma gyökere maga a fennálló társadalmi- és gazdasági rendszer. A fogyasztói társadalom alappilléreit kell kiütni ahhoz, hogy az emberiség egy olyan új világot építhessen fel magának, melyben immár képes lesz harmóniában élni a természettel, nem pedig a végsőkig kizsákmányolja. Azt kell mondjam, hogy a fogyasztói társadalom szétverése érdekében elkövetett akciók tekintetében a Zéro még a Harcosok Klubjánál is kreatívabb eszköztárral rendelkezik. Az internetes és a telefonos kommunikáció megbénítására a kiberbűnözés, a politikai és gazdasági céljaik megvalósítására az adott szférák prominenseinek alteregóit felhasználva tesznek kísérletet. Sikerrel. Az emberiség, ha nem is önfeledten, de tudomásul veszi a technikai vívmányok, és a fogyasztás visszaszorítását és újra megtanul középkori viszonyok között élni.
Persze ez a csoda sem tart örökké, a pénzhatalmi és a katonai elit végül közös erővel legyőzi a forradalmárokat. Itt érkezünk el a film másik nagy tanulságához. A kulcs ugyanis végig (ahogyan a valóságban is egyébként) a társadalom kezében van, amely azonban az első adandó alkalommal kapva-kap az alkalmon, hogy újra mértéktelenül fogyaszthasson és felelőtlenül pusztíthassa tovább a környezetét. Szomorú tanulság ez, de valószínűleg nagyon is realista társadalomkritikai alapokon nyugszik. A nyugati ember számára ugyanis ma már mindennél fontosabb a kényelem, így ha kényszeredetten hajlandó is lenne feladni ebből valamennyit a túlélés érdekében, amint felvillan előtte a könnyebb megélhetés lehetősége, ismét élni fog vele, fittyet hányva a bolygó iránti kollektív felelősségére. A méhek elpusztulnak, és ez vár az emberiségre is, amely azonban az utolsó pillanatig kitart majd mértéktelensége mellett. Tisztelet a kivételnek.
A Zéro összességében egy igen innovatív és kreatív film, amely egy rendkívül fontos és valós környezeti problémával, a méhek kipusztulásával foglalkozik. Ahogyan a többi katasztrofális következményekkel fenyegető környezetkárosítást, a méhek pusztulását is végső soron a mértéktelenség és a felelőtlenség tömeges jelenléte okozza a fogyasztói társadalomban. Az alapvető ellentmondás, hogy a Föld javai korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre, miközben az emberiség a gazdaságát és a társadalmát ezek egyre nagyobb mértékű felemésztésére építi, amit fejlődésnek nevez. Ezt az alapvető ellentmondást kevés film ábrázolja olyan kreatív, művészi és ambivalens módon, mint a Zéro, az ember az egyik pillanatban felnevet, a következőben megretten. A Légy óta nem láttam olyan magyar filmet, amelyben az ember egy rovar szemszögéből szemlélheti a világot és bár ebben a filmben ez is megtörténik, a nézőben összességében ennél sokkal keserűbb érzést kelt a Zéro, valami hasonlót a méhek nélkül készült méz ízéhez.
