Mindig is szolidaritást éreztem a bénákkal, gyávákkal és szerencsétlenekkel, hisz nekem is sok hasonló sztorim van a múltból. De ennek a norvég filmnek a főhőse még nálam is kiverte a biztosítékot. Annyira nyomi, hogy az már engem is idegesít. De akkor miért tetszett ennyire ez a film?
Martin, a harmincas családapa besokall az ellaposodott házassága, unalmas munkája, kollégái, és négyéves fiával való érzelemmentes kapcsolata miatt. Ezért úgy dönt, hogy túrázni megy a hegyekbe, méghozzá egyedül. Csodás, érintetlen norvég tájakon vezet bennünket végig a kamera a főhős nyomában, akinek gondolatai kihangosítva, narrációként kísérik a történetet. Agyalásai teljesen mentesek a cenzúrától: maszturbálás, a hűtlenség lehetősége, fájdalmasan őszinte helyzetképek a szexuális tehetetlenségről, felnőttkori ágybavizelés, apaság és intimitás-fóbia – ezeket a témákat mind érinti a film.
Bár a road movie-k hagyományait követve Martinon kívül viszonylag kevés szereplővel találkozunk, a cselekmény mégsem unalmas. Hősünk története egyfajta szimbólumokkal teletűzdelt, jellemfejlődést bemutató belső utazásnak is felfogható. Az erdőn keresztül vezető ösvény Dante vagy a Grimm testvérek óta az életutat jelképezi, a menedékház, az élve eltemetkezés vagy a mocsár jelentését nem is kell magyaráznunk.
Június 12-én az Átriumban tartott bemutató előadás után megnézhettünk egy rövid skype-interjút a főszereplő-rendező Ole Giaver-rel, majd a hazai forgalmazók, a Magyarhangya és a Scope50 szervezésében Dr. Lénárd Kata pszichológusnak tehettünk fel kérdéseket a filmben is felmerülő lélektani problémákkal kapcsolatban. Bár a Titanicon már láthattuk, a Magam ura hivatalosan június 18-tól kerül a hazai mozikba.