Garantáltan máshogy fogod látni a történelmet Nemes Jeles László új filmjének hatására. A Napszállta néhány napja debütált a Velencei Filmfesztiválon, ahol állva- taps és elismerések tömkelege mellett a kritikusok díja volt a jutalma. Nem tudtam, mire számítsak, mivel a premier előtt alig jutott el bármiféle információ a nézőkhöz az alkotásról. Egy gyönyörű és nagy volumenű filmről van szó, elképesztő profizmus és részletesség jellemzi. Azonban még nem tudtam hova tenni Nemes új művét, ugyanis a sok elmesélni kívánt szál miatt nem jutott idő a kibontásukra. Ennek ellenére örülünk az újabb magyar sikernek és drukkolunk a Torontói Filmfesztiválon is. A magyar mozikban szeptember 27-től lehet megtekinteni a Napszálltát.
A film Leiter Íriszt helyezi a középpontba, aki közvetlenül az I. világháború kirobbanása előtt tér vissza szülővárosába, Budapestre, hogy állást szerezzen a családi kalapszalonban. Ahogy kimondja a nevét, érezhető a szobában hirtelen támadt feszültség: mint kiderül, a Leiter szalon évekkel ezelőtt leégett, és vitte magával Írisz szüleit, hagyatékát, identitását, múltját és jövőjét is egyben. A család széthullott, Írisz egy leánynevelő intézetbe kerül mindössze két évesen, majd Triesztbe, ahonnan most tér haza először. Ahogy mégiscsak állást kap a szalonban, elkezdi felgöngyölíteni a családi múltat, a saját múltját. Egy-egy elejtett mondatból világossá válik számára, hogy van egy bátyja, akiről nem mernek beszélni az emberek, tabunak számít. Emiatt egyik éjszaka még rá is tör a szobájában egy mocskos, félbolond, lecsúszott alak. Innentől nincs is más választása a lánynak, mint a titkok után eredni, felbolygatni mindent maga körül, félelmet és kockázatot nem ismerve.
Számomra nagyon érdekes volt maga a karakter, ugyanis egy „virágszál lányról” beszélünk: Jakab Juli egy finom, szép arcú kisasszonyt alakít, aki elszántságával mindenki figyelmét magára vonja, de mégsem éreztem elég életrevalónak, lüktetőnek. Írisz majdhogynem az egész film alatt ugyanolyan arcot vág, alig hallható hangon beszél, néha inkább cincogás-féle az, amit hallani lehet. Nincsen párhuzamban az az erő, amit a karaktere képvisel a színészi játékkal. Emellett viszont nagyon kiszámíthatatlan, mivel hol nekiiramodik és a világot felforgatva besurran az éjszaka közepén egy rakás félelmetes férfi közé, hol viszont megijed saját tettének következményeitől, és elmenekül onnan, ahol túlságosan is „szorul körülötte a hurok”. 
A párbeszédek sokszor nem tűntek élethűnek, mivel egy-egy megszólalás, akció-reakció között hosszú, természetellenes másodpercek teltek el, ami néha igenis zavaró volt. Ennek ellenére a színészi játékokban semmi kivetnivalót nem találtam, a casting szenzációsan sikerült. Élethű alakításokról beszélhetünk, már-már elhisszük, hogy valóban megtörtént ezekkel az emberekkel az, amit eljátszanak.
A díszlet, zene, jelmezek lélegzetelállítóak, Szakács Györgyi jelmeztervező és Rajk László díszlettervező kitűnő munkát végzett. Nem csak a maximumot, de Szakács Györgyi még saját ruhagyűjteményét is beletette a produkcióba.
A zene és az állandó zajok, morajok, suttogások a főhős körül igen nyomasztóvá és sejtelmessé tették a jeleneteket, amiket a kameraállások csak tetéztek: a Saul fiában is jól bevált „a főszereplő tarkóját követő kamera” itt is bizonyított, ezzel kifejezve Írisz szubjektív hozzáállását a körülményekhez. (Bár ebben annyiszor láthattuk mi is a világot ilyenformán Írisz szemével, hogy nekem egy idő után már zavaróvá vált az állandó „rázkódó” kamera, ahogy követi a főszereplőt.) 
A filmet véleményem szerint túlságosan elnyújtották, pedig elsőre nem tűnik soknak a két és fél óra. Azonban Nemes Jelesék annyi mindent szerettek volna elmesélni és megmagyarázni, hogy egy idő után elveszett a valódi hangsúly, nem lehetett tudni, mire is keres választ Írisz. A boldog békeidőkről szándékozták lerántani a leplet? Mint kiderül, közel sem beszélhetünk békés időkről, hiszen már láthatjuk a zsúfolt, hangos, koszos, káoszban kibontakozó Budapestet, ahol utolsó napjait éli a monarchia, a királyság, az arisztokrácia, a nyugodt pesti életek, a kézműves ipar, a jólét és az ország önbecsülése. Tökéletesen élethűen és hitelesen kapták el a helyszíneket, az 1913-as Budapestet. Ez a pusztulásba vezető folyamat teljes mértékben nyilvánvalóvá vált. A tényleges filmidőben nem kapunk választ az Írisz által feltett kérdésekre, amelyek egy idő után túlmutatnak a saját múltján és a bátyja utáni kutatáson, és már az egész társadalom fekélyes bűneivel és a háborúba menetelés problémájával kezd foglalkozni.
SPOILER ALERT
Ezért, hogy biztosan mindenki számára világossá váljon, mi lett ennek a tragikus káosznak a vége, az utolsó jelenet egy mozgó kamerával felvett életkép: szakadó esőben a sáncok mögött fegyverekkel megbújó katonák várakoznak az egész világot megbolygató háborúra, az utolsó képen Írisszel. Az időben is teljesen elveszünk, nem tudjuk mennyi idő telik el Írisz Budapesten való megjelenése és a háború kirobbanása között. Majdhogynem olyan, mintha csak történnének az események, mi pedig sodródunk velük együtt, ez azonban nem feltétlenül zavaró.
Nemes Jeles Lászlónak egyáltalán nem volt könnyű dolga, hiszen a Saul fia sikere után vagy hasonló, vagy még jobb filmet vártak el tőle. Az eddigiek alapján ezt meg is tudta valósítani a kisebb hibák ellenére is. Még ha kissé zavarosak is bizonyos részek, valamit felébreszt bennünk, eléri a lelkünket és néhány érzés örökké a részünk marad. Aki tisztában van a történelmünkkel, az pontosan tudja, hogy a látszólag boldog békeidőkből micsoda tragédia keletkezett az egész XX. századra nézve.
