Az agressziót számtalan módon láthattuk már megelevenedni a vásznon. Vannak, akik teljesen elzárkóznak mindenféle erőszakos jelenettől, de én annak a híve vagyok, hogy művészi ambícióval igenis, lehet gyönyörűen fényképezett, kegyetlen alkotásokat létrehozni. A 2013-as cannes-i filmfesztiválon a Legjobb Rendező díját elnyerő Heli tökéletes példája ennek, mivel Amat Escalante feszültségekkel teli drámájában brutális jelenetekkel és káprázatos operatőri munkával találkozhatunk.
Heli egy teljesen átlagos mexikói fiú, igaz, fiatal kora ellenére már felesége és gyermeke is van. Amikor tizenkét éves húga véletlenül egy szörnyű drogügybe keveri családját, mindent megtesz szerettei védelmének érdekében: felveszi a harcot a drogkartell tagjaival és a hasonlóképpen felhergelt, korrupt rendőrséggel is. Kálváriája során kénytelen végignézi, ahogy testvérét elhurcolják, barátját pedig megkínozzák és megölik. Heli, miután kiszabadul fogvatartói markából még húga súlyos traumájával is szembe kell néznie.
Mivel a történet eleve elég kemény, minden nézőnek előre fel kell készülnie pár sokkoló jelenetre. A kínzás bemutatása vérfagyasztóan hiteles, csakúgy, mint egyes emberek verbális megalázása a film során. Sokaknak az ilyen erőszakos képsorok túl kíméletlennek tűnhetnek, mégis az a véleményem, hogy az üzenet, a hangulat és az átélhetőség miatt indokolt ez a könyörtelenül reális stílus.
Az agresszió megrázó bemutatásán túl egyértelműen az operatőri munka emeli ki a filmet a tavalyi felhozatalból. Mexikó sivár és elhagyatott pusztái szinte megelevenednek előttünk, a gyönyörű, pasztelles színvilág pedig uralja az egész alkotást. Muszáj megemlíteni a mesterien komponált hosszú snitteket és a szokatlan beállításokat is. A Heli egy bő 10 perces vágás nélküli jelenettel nyit, először csak egy lábat látunk furcsa szögben fényképezve, majd egyre jobban távolodik a kamera és egyértelművé válik, mit is figyelünk feszültséggel telve, várakozva. A hatás megdöbbentő, rögtön beszippant a film különleges és egyben felkavaró hangulata.
A Heli tipikusan egy olyan mű, amiben nem a színészek játéka kiemelkedő, hanem az, ami velünk történik. Ugyan a főszereplő, Armando Espitia (Heli) és az egyik legfontosabb mellékszereplő, Juan Eduardo Palacios (Beto) korrekt alakítást nyújtanak, de a két női karaktert megalakító színésznő egyszerűen siralmasan játszik. Arcukon semmilyen érzelem nem tükröződik, pedig a megrendítő események következtében egy-két könnycsepp lenne a minimum.
Összességében ez a film egy emlékezetes alkotás és méltán kapta meg a legjobb rendezés díját Cannes-ban. Igaz, pár jelenet túl kemény és a színészek előadásán is lehetett volna mit csiszolni, de mindezeket felülírja a pazar fényképezés és a meghökkentően hiteles képsorok együttese.