Alfonso Cuarón egy különleges rendező. Elképzel egy hangulatot, és azt az idegekig hatolóan képes vászonra varázsolni. Legújabb, korszakalkotó sci-fijében a lenyűgöző látvány mellett még egy lélektani drámát is kapunk tőle. A komponálás mesteri, az élmény pedig felejthetetlen.
A Gravitácó cselekménye igen röviden összefoglalható. Ryan Stone, az újonc medikus asztronauta (Sandra Bullock), és Matt Kowalski, a veterán lazaság mintaképe (George Clooney) éppen a Hubble űrteleszkópot javítják, amikor is a hatalmas sebességgel száguldó űrszemét eltalálja a bázisukat. Kénytelenek menekülőre fogni, legfontosabb céljuk pedig a legközelebbi űrállomás megközelítése, illetve, hogy visszajussanak a Földre. A történet magját, a menekülést, a túlélést már számtalan módon láttuk megelevenedni a vásznon, de ahogy itt megtapasztalhatjuk, az szó szerint lélegzetelállító.
Már a film első, 13 perces, vágás nélküli jelenete rögtön beszippantja a nézőt, egy másik világba kerülünk, ki a végtelen űrbe. Ebben az új közegben nincs hang, gravitáció, ingerek; csak az ember és az ő eszközei. A mozi annyira realisztikusan ábrázolja ezt a misztikus helyet, amennyire csak lehet. Amikor a kamera először hatol be a szkafander belsejébe – ezáltal adva át nekünk az űrhajósok nézőpontját – már nem is egy filmet nézünk, hanem a részeseivé válunk. Együtt lélegzünk a karakterekkel, teljesen azonosulunk az érzéseikkel, sőt konkrétan velük együtt szédülünk a súlytalanság és a robbanás utáni forgás miatt.
A látványvilág lebilincselő. A háttérben meghúzódó Föld, a fénysugarak, a sötét és végtelen űr mesésen vannak fotózva, köszönhetően az ötszörös Oscar-jelölt operatőrnek, Emmanuel Lubezkinek (Álmosvölgy legendája, Élet fája, Ember gyermeke). Eddigi munkáira is jellemző a különleges atmoszféra és a káprázatos szépség, de ezekhez még hozzátársult a digitális technika újfajta használata is. És igen, nyújthat valami újszerűt is a 3D. Jelen esetben többletet hordoz magában, már nem csak mint eszközt használják, hanem a formának értelmet is adnak, egy új világba kalauzolnak minket. Figyelnek az apró részletekre, a háttérben minden precízen meg van tervezve; a tollak, a csavarok csak lebegnek a súlytalanságban, csakúgy mint mi.
Sandra Bullock élete eddigi legjobb alakítását hozza az eleinte robotszerű, majd folyamatosan egyre emberibb asztronauta szerepében. Komoly, lelki feladat lehetett ennyire hitelesen eljátszania a halálfélelmet, a pánikot, a rettegést, de minden egyes arcmozdulata hátborzongatóan élethű. Persze meg kell említeni George Clooney-t is, aki kicsit jópofáskodó karakterével egyszerre tud idegesítő és krízishelyzetben megnyugtató is lenni.
Kevés dialógust hallhatunk, fél-fél mondatokból ismerhetjük meg a szereplőket, de nem is ez a lényeg, hanem az érzékek megragadása, a feltörekvő gondolataink, emlékeink, élményeink felidézése. Az például, ahogy a film a magányosságot, magára utaltságot pusztán képekkel mutatja be, egészen rendkívüli. Mi is lenne rémisztőbb, mint egyedül lebegni az űrben a semmiség felé?
Ha keresni kéne mégis valami negatívumot, talán meg lehetne jegyezni, hogy a zárójelenet – amellett, hogy valóban katartikus – kicsit azért túlzó, főleg a zene felerősödése miatt, ami eddig csak kísérő elem volt, halvány feszültségkeltő funkcióval.
Összességében, ami ezt a sci-fit kiemeli napjaink filmtermeléséből, a különleges moziélményben fogható meg. Folyamatosan izgulunk, félünk, sodródunk a karakterekkel, miközben üzenetet is kapunk az életről, a küzdésről, az ösztönökről. Zsigerekig hatoló tapasztalattal gazdagodhatunk, egy bámulatos vizualitású köntösben.