Ki ne szeretne olykor visszatérni a múltba, és kijavítani néhány elkövetett hibát? Camille Vaillant, a Budapesten nemrég bemutatott „Camille ismétel” című film főhőse megkapja ezt a lehetőséget. A Frankofón Filmnapok záró előadása egy játékos, romantikus történet volt, megfűszerezve némi melankóliával és néhány nehezen felejthető bakival.
Közel húsz francia nyelvű filmet mutattak be március elején a budapesti Frankofón Filmnapokon, köztük libanoni, luxemburgi, görög, kanadai és svájci különlegességeket is. A programsorozat zárásaként Noémie Lvovsky vígjétkát, a Camille ismétel-t vetítették az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A történet főhőse a negyvenes éveiben járó Camille (Noémie Lvovsky), aki bár tizenhat éves korában nagy ábrándokkal esett szerelembe, élete zátonyra futott: szüleit elvesztette, férje, Eric (Samir Guesmi) hűtlen lett hozzá, ő maga pedig az alkoholba menekült, miközben középszerű színészként keresi a megélhetést. Szilveszter éjjel azonban nem várt lehetőséget kap a sorstól, hiszen egy csoda folytán hirtelen saját gyerekkorában találja magát, nem sokkal azelőtt, hogy megismerné az akkor még szintén kamaszkorú jövendőbelijét.
Ekkor szembesülünk az első furcsa jelenséggel: a tizenhat éves Camille-t ugyanaz a színésznő alakítja, aki a negyvenévest, azzal az eltéréssel, hogy a nyolcvanas évek csilivili ruháit ölti magára. Persze az alkotók (a rendező és a főszereplő egy személyben Noémi Lvovsky) valószínűleg nem tétova körbetekintgetéseket, hanem nevetést akartak kiváltani a megoldással. Nem sikerült.
Camille igyekszik kihasználni nem mindennapi – de a filmvilágban annál inkább megszokott – helyzetét, és éppúgy próbálja elkerülni az Erickel való találkozást, mint édesanyja (Yolande Moreau) hamarosan bekövetkező halálát. Jövőbeli férjének udvarlása, az iskolai élet és a visszatérő gyerekkori barátnők bájos jeleneteket adnak a filmnek, amely azonban így sem tudja kinőni gyermekbetegségeit. A kissé banális párbeszédek és történetvezetés, valamint az a diszharmónia, hogy egy középkorú nő tinédzserként jár-kel a vásznon, háttérbe szorítja a legtöbb pozitívumot.
A sztori másik bizarr ágát Camille és a fizikatanár, Alphonse (Denis Podalydès) kapcsolata adja. Camille segítséget kér tőle a múltban, és bár Alphonse eleinte nem hiszi el az időutazásról szóló történetet, végül mégis kötélnek áll, és soha be nem teljesült szerelmet kezd táplálni a lány iránt. Mondani sem kell, hogy a csókjelenetnél nem érdemes elgondolkodni azon, ki mennyi idős a filmben, és valójában mennyinek is látszik.
Talán az teszi kissé nehezen emészthetővé a mozit, hogy nem csak egy egyszerű romantikus komédia akar lenni. Nem, a Camille ismétel mélyebb tartalmat próbál közvetíteni rendeltetésszerű, meg nem változtatható eseményekről. Ha a történet mögé nézünk, akár azt is megtanulhatjuk, hogy együtt kell élnünk a nehézségeinkkel, és a jelenben kell megpróbálnunk küzdeni ellenük. De hiába ez a plusz a műfaj amerikai képviselőihez képest, ha a mérleg másik serpenyőjébe közben sokkal kevesebb jut. Ami mégis ott van, az a színészi játék, amire a fentiek ellenére sem lehet panasz. Ide sorolhatjuk a remek zenét is, ami egyrészt elhozza a nyolcvanas évek hangulatát, miközben hamisítatlan francia atmoszférát is teremt. Meg ide tartozik az egész filmre jellemző, játékos finomság is, kiegészülve a kamaszkori testi örömök keresésével.
Mindez persze semmit sem dönt el. Azok számára, akik nem látták a filmet, biztató lehet, hogy a Camille ismétel Cannes-ban SACD-díjat, Locarnóban pedig Variety Piazza Grande-díjat kapott, ráadásul tíz kategóriában César-díjra is jelölték. Ki tudja, talán a vájtfülűeknél kedvezőbb fogadtatásra talál!