Az izraeli bíróságot kritizálni, pláne nácikat megvédeni nagyon nem polkorr dolog. Ez különösen így van, ha az ember német létére teszi ezt a 60-as években. Ráadásul, ha az illető még zsidó is, az tovább bonyolítja a szálakat. A Hannah Arendt életének egyik legizgalmasabb szakaszát feldolgozó filmet október 3-án este mutatják be a Cirko-Gejzírben és a Művész Art Moziban.
Nem sokat törődtek a kreativitással, hát egyszerűen Hannah Arendt lett annak a filmnek a címe, amely a német politikafilozófus életének néhány izgalmas évét dolgozza fel. Nem mintha a diktatórikus rendszerek elhíresült szakértője kevéssé lenne megkapó jelenség, de talán mégis érdemes lett volna áldozni az ennél olcsóbb marketingfogásokra. Bár a film német, francia és luxemburgi készítői bizonyára úgy voltak vele, aki művészmoziba megy, az úgyis tudja, mit néz, mi azért feltesszük a kérdést:
Egyébként ki az a Hannah Arendt?
Nem akárki. A 20. századi politikafilozófia egyik meghatározó – női – alakja, aki egy német zsidó család tagjaként született 1906-ban. Származása miatt nehezen érvényesült a tudományos életben, így például habilitálni sem engedték, ami nélkül lehetetlen volt tanítani az egyetemen. Miután a Gestapo nehezményezte, hogy kitartóan tanulmányozza az antiszemitizmust, Franciaországba
költözött, ahol azonban 1940-ben internáló táborba került. Innen néhány hét után szabadult, majd az Egyesült Államokba emigrált férjével és édesanyjával együtt. 1950-ben honosított amerikai állampolgár lett, a következő években pedig a nemzetközi tudományos élet egyik legnagyobb alakjává nőtte ki magát. Leghíresebb művei a diktatúra és a hatalom témái köré szerveződnek – ilyen a Totalitarizmus gyökerei is, amelyben gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz a nácizmus és a sztálinizmus közé.
Személyes életének egyébként több érdekes momentuma is volt: az egyetemen például Martin Heideggerrel került romantikus viszonyba, aki később a náci párt tagja lett, és az is maradt egészen a második világháború végéig. Érdekes módon Arendt végül egy marxista filozófushoz, Heinrich Blücherhez ment feleségül.
De a film nem erről szól
Pedig ezzel is meg lehetne tölteni 113 percet. A Margarethe von Trotta által rendezett mozi Arendt (Barbara Sukowa) életének egy egészen rövid szakaszát dolgozza fel, és azt mutatja be, miként tudósított a főhős a hírhedt náci, Adolf Eichmann 1961-es jeruzsálemi peréről. A hol angolul, hol németül megszólaló színészek jórészt Arendt közeli hozzátartozóit alakítják: látjuk a már említett Blüchert (Axel Milberg), de megelevenedik Mary McCarthy (Janet McTeer) is, aki a korszak egyik neves szerzője és egyben Arendt jó barátja volt.
Rögtön az első másodpercekben megtudjuk, hogyan fogja el az izraeli titkosszolgálat az Argentínában bujkáló náci háborús bűnöst, Adolf Eichmannt, akit nem sokkal később bíróság elé is állítanak. A The New Yorkert tudósító Arendt maga is Jeruzsálembe utazik, ahol – ahogy ő fogalmazott – utoljára láthat igazi nácit teljes életnagyságban. Eichmannt egyébként – a hitelesség érzését erősítendő – senki sem alakítja a filmben, helyette viszont számos archív anyagot látunk az eredeti tárgyalásról, amelyet a vádlott egy üvegkalitkában, tolmácsgéppel a fülén, rezzenéstelen arccal ült végig. A zsidódeportálások egyik főszervezőjeként számon tartott Eichmann egyébként a háború előtt még a zsidók kivándorlásáért felelt, de később SS-főtiszt és alezredes is lett, sőt részt vett az ún. „végső megoldást” kidolgozó wanseei konferencián is.
Eichmann tehát nem volt egy szent, Arendt mégsem úgy írt róla, ahogy az emberek elvárták volna. Így volt ez a valóságban, és a film is erről szól – meg persze a viharos reakciókról, amelyek a cikkeit követték. Hosszabban így foglalhatjuk össze az eseményeket: Arendt árnyaltabban mutatta be Eichmann bűneit, mint sokan mások. Tömörebben: Arendt bevédte Eichmannt. Igen, egy zsidó egy nácit.
Mit írt Arendt?
Először is, nem a „csak parancsra tette” panelt hozta elő, ami gyakran felmerül a háborús bűnösök esetében. Helyette Arendt azt mondta, Eichmannak fogalma sem volt arról, amit tett, de nem azért, mert ne tudott volna a koncentrációs táborokról, épp ellenkezőleg: mindennek pontosan tudatában volt. Arendt szerint Eichmann egyszerűen gondolkodás nélkül cselekedett, és csak a kötelessége teljesítésére koncentrált. A tárgyalásról szóló cikkeiből összeállított Eichmann Jeruzsálemben című könyvében Arendt olykor érző lényként ábrázolja Eichmannt, akinek semmi baja nem volt a zsidókkal, sőt, olykor még segítette is őket, amikor lehetősége volt rá. Arendt szerint Eichmann képtelen volt normálisan beszélni, és egy úttal a sajátjától eltérő szemszögből gondolkodni is. Ahogy maga is bevallotta, rettegett attól, hogy életét magára utalva, iránymutatás nélkül kell leélnie. Arendt emiatt úgy gondolta, Eichmann egyfajta idealista, aki a saját morális meggyőződését is képes feláldozni, ha az ellentétbe kerül valami nagy és fontos dologgal, aminek alárendelte magát. Eichmann egy egyszerű esendő ember volt, akinek nem okozott lelkifurdalást, hogy részt vesz a zsidók kiirtásában, hiszen nem is gondolkozott rajta. Valahogy így rajzolta meg Arendt a gonosz banalitását, amit azóta is gyakran idézgetnek hasonló témákban.
Kiverte a biztosítékot
Arendt persze ennél jóval részletesebben, több száz oldalon keresztül fejtegeti a kérdést – a 2000-es fordítás megjelenése óta már magyarul is. A most debütáló film főleg azt mutatja be, hogyan került Arendt a támadások kereszttüzébe, hogyan tűrte a zaklató telefonokat és a tudományos élet agresszív reakcióját. Inkább az ügy magánéleti, semmint politikai vagy erkölcsi oldala kerül a középpontba, igaz, utóbbiak sem maradnak el teljesen. Értelmiségi sztárok borozása, cigaretta, újságírás, hamisítatlan német akcentus és némi visszafogott dokumentarista jelleg – ez teszi érdekes filmmé a Hannah Arendtet, ami megfelelő PR-munkával több is lehetett volna, mint egy régi témát újra felfedező értelmiségi gumicsont.
Fotók: heimatfilm.biz