A Disney végre újra önmagára talált, és elkészített egy ízig vérig modern mesét. Ez a fagyos történet meglepően eredeti, a karakterek mókásak a látvány pedig pazar.
Fontos megjegyezni, hogy a Disney reneszánsza az Aranyhaj és a nagy gubanccal (2010) már elkezdődött. A hercegnő karaktere már nemcsak a szépséggel és a kiszolgáltatottsággal volt egyenértékű, hanem egy vagány, önmagáért küzdő, modern csajszit láttunk megelevenedni a vásznon. Ezt a sémát vitték tovább a Jégvarázs világába is, ahol rögtön két újszerű női karaktert is belefontak a történetbe.
Anna és Elza testvérek, Arendelle királyság leendő királynői. Elza, a nővér sajátságos képességgel rendelkezik, havat (és jeget) tud varázsolni egyetlen érintéssel. Egy sajnálatos baleset következtében megsebesíti húgát, ezért szülei elzárják a világ és a saját családja elől is. Pár évvel később Elza koronázásán újabb csapás éri a testvérpárt. A nővér még nem képes kontrollálni adottságát, ezért az egész királyságban beköszönt a tél és a zimankó, ennek következtében Elza – megijedve saját erejétől – megszökik. A kaland itt kezdődik, Anna egy jegesember (Cristoff), egy rénszarvas és egy szeretetreméltó hóember (Olaf) társaságában indul el megkeresni fagyos nővérét a rideg hegyekben.
Az alapszituációból is látszik, hogy ez nem egy szokványos tündérmese. A szokatlan történet Andersen Hókirálynőjének átdolgozása, és úgy gondolom, az adaptáció érdekesebb mint az eredeti cselekmény. Itt egy testvéri kapcsolatba nyerhetünk betekintést, a család fontosságáról kapunk üzenetet, de nem mézes-mázos, szájbarágós módon. Elza nem az igazi gonosz, inkább egy szörnyeteg, aki nem tudja mit kezdjen a hatalmával. Eleinte visszahúzódó, hűvös karakternek tűnik, de kiderül, hogy ez mind csak következménye a benne lévő félelemnek saját magával szemben.
A többi szereplő is eredeti, a köztük lévő kapcsolat pedig megfelelően izgalmas. Anna a kissé szétszórt húg pontosan tudja, hogyan kell verekedni és lerázni a farkasokat, kiáll önmagáért és belátja hibáit. Cristoff nem az a tipikus szépfiú, inkább egy átlagos srác, aki segít a bajban. Olaf, a beszélő hóember pedig a film legmókásabb karaktere. Leghőbb vágya nyáron napozni a tengerparton, szereti ha megölelik, és gyakran elgurul a feje vagy a lába. Megfelelő ritmusban ontja a poénokat, pont addig a határig, ahol akár már idegesítővé is válhatna.
Ha már az idegesítésről van szó, sajnos meg kell említenem, hogy ebben a filmben a megszokott Disney-hagyományokhoz híven nagyon sokat énekelnek. Főleg a film elején volt számomra ez egy kicsit zavaró, kizökkentett a világból, de utána már beszippantott a hangulat, és Elza dalánál katarzisba is kerültem.
Az atmoszféra átérzéséhez nagyon sokat segített a csodaszép látvány. A hófedte táj, a jégkristályok és maga a jégpalota egyszerűen teljesen varázslatos. Megéri 3D-ben nézni, már csak a film előtt lévő kisfilm miatt is, ahol Micky Mouse és társai az animáció fejlődésének útjait mutatják meg.
A technika sokat változott, de a téma nem. Szórakoztatni kell a nézőket a kornak megfelelő köntösben. A Jégvarázs esetében az eredeti történet és karakterek simulnak a mai világhoz, miközben az ember teljesen kikapcsolódhat. Mi is lehetne szebb egy hűvös, decemberi délutánon, mint újra gyerekké válni, és élvezni a mesét.