Svédországban járunk 1976-ban, a női egyenjogúság, a szexuális forradalom és az atomháború idején. Olof Palme, a szociáldemokrata párt vezetőjeként éppen megválasztásáért kampányol, mit sem érdekli azonban mindez főhősünket, Irist, akit a film nyitójeleneteiben saját anyja ad be intézetbe kezelhetetlen viselkedése miatt. A 14 éves lány pont ugyanazokat akarja, amit minden, szülei és a világ ellen lázadó valamirevaló tizenéves: inni, bulizni, kiszökni éjszaka, fiúkkal találkozni, meg a legmenőbb ruhákban járni. Észre sem veszi, milyen gyorsan ragadja magával az az örvény, amiből eleinte nem is akar, aztán már jobbára csak fél kimászni, és amiből végül egy egész országot megrázó botrány kerekedik.
A Magyarországon december 5-én mozikba kerülő, 2012-es svéd-finn-norvég-ír koprodukcióban elkészült Call Girl című film megtörtént eseményeken alapul. Bár a neveket és az események részleteit is megváltoztatták néhány helyen, alapvetően ragaszkodtak a Svédországban „Bordellhärvan” néven elhíresült botrány alapanyagához, amelyben nem egy nagyhatalmú politikus is érintve volt.
A filmben Dagmar Glans néven szereplő (valójában Doriss Hopp nevű), nagy politikai befolyással rendelkező nő, call girl-hálózatot üzemeltet. Kuncsaftjai között Svédország legbefolyásosabb emberei fordulnak meg, a nála dolgozó nők pedig a legkülönbözőbb helyekről jönnek, családanyák, bevándorlók, egyetemisták, táncosok és ott vannak azok a kiskorú lányok, akiket intézetekből, egy jobb élet ígéretével csábít magához. Tevékenysége azonban viszonylag hamar szemet szúr a hatóságoknak, akik részben nemzetbiztonsági érdekeket védve, részben a kiskorúak foglalkoztatása miatt folytatnak ellene nyomozást. Már amennyire sikerül…
A film alapvetően ezeknek az eseményeknek a bemutatására törekszik. Egyszer ebbe, egyszer abba kap bele, ettől aztán néhol kissé homályos lesz a kép. Főleg a film kezdetén, amikor nagy szorgalommal próbálnánk összerakni, hogy ki kicsoda, de egyik nagyhatalmú ember mutatkozik be a másik után, szinte megkülönböztethetetlenül, mi pedig csak annyit érzékelünk a történésekből, hogy ezek bizony itt valamit nagyon el akarnak tussolni. Közben pedig a mi kis Irisünk minden éjjel kiszökik az intézetből, iszik, random srácokkal bulizik – nem is csoda, bólogatunk nagy bölcselkedve, hogy oda jut ahová. Mert, hogy egy nem is olyan szép napon két másik intézetis lány, akiknek már a fizimiskájáról is messziről süt, hogy mifélék (az erősen sminkelt lányok mindig rosszéletűek), elhívják Irist és a legjobb barátnőjét bulizni egy ismeretlen férfi lakásába. Félmeztelenül. A ’70-es években (a melltartót nem ismerő évtizedben) ezt viszonylag könnyű volt kivitelezni, csak egy pólót kellett lekapni, kicsit simogatni egymást, aztán mindenki mehetett a maga dolgára egy kis zsebpénzzel a markában.
Iris persze nem marad sokáig észrevétlen; Dagmar Glans, aki egyfajta anyafiguraként működik számára (ami meglehetősen morbid, ha belegondolunk), hamar beleviszi a csillogó, drogokkal és alkohollal kikövezett életbe, ja meg persze befolyásos emberekkel – ezt majdnem elfelejtettem. Iris pedig egyik ágytól a másikig tipeg márkás kis holdjárójában, míg egyszer csak betipeg az elnöki lakosztályba is. Bizony, bizony, a film nem csak a háttérben zajló választási kampány kapcsán emlegeti Olof Palmét, hanem erősen sugallja, hogy ő is kapcsolatban állt a call girl-hálózattal. A film eredeti változatában ez a sugallás kicsit konkrétabban sikerült, egészen pontosan olyannyira, hogy a volt miniszterelnök fia beperelte az alkotókat, és bár a pert végül elvesztette, a filmből kikerültek azok az explicit jelenetek, amelyekben Olof egy kiskorú prostituálttal létesít kapcsolatot, de kétségünk azért így sem marad – nyugalom.
Mindeközben pedig a rendőrség néhány nyomozója egyet előre, kettőt hátra lép az ügy felgöngyölítésében, mivel főnökeiknek és ilyen-olyan más szervek vezetőinek is szoros kapcsolata volt Dagmar kis pártfogoltjaival, folyamatosan egymás munkáját szabotálják, méghozzá nem is mindig finom módszerekkel. Ha kell, van itt verés, lehallgatott hívások magnószalagjainak megvagdosása, finom közlések és vállveregetések, autós üldözés, miegymás. Így pedig nehéz a jó nyomozóember élete, főleg, hogy mikorra végre sikerül mindenkit a bíróságra citálnia, még az is kiderül, hogy az ügy már régen le volt zsírozva, Dagmar mehet a maga dolgára, Iris vallomása pedig a kutyát sem érdekel.
Összességében nem rossz film a Call Girl, csak kicsit sok mindenbe kap bele egyszerre. Lehetne ez egy lélektani dráma Irisről, de abból, hogy benne mi játszódik le egyre mélyebbre süllyedése közben, na arról nem sokat tudunk meg. Iris leginkább dacos képpel bámul maga elé az egész játékidő alatt. Dagmar Glans egy fokkal azért jobb, már az őt alakító Pernilla August (ő volt Anakin anyja a Star Wars-ban) miatt is. Ezt a karaktert élvezet nézni, annyi minden keveredik benne. Az anyai érzésekkel bőségesen megáldott „mádám” egyik pillanatban még Irist fésülgeti, hogy aztán a következőben halálosan megfenyegesse.
A Call Girl koncentrálhatna az ügy politikai oldalára is, de ahhoz meg pont a lényeget nem mutatja meg, hogy mi volt, amikor a svéd közvéleménybe megállíthatatlanul kiszivárogtak drága vezetőik mocskos kis titkai. Vannak itt ugyan különböző ráhatások egyik vagy másik túl buzgón kutakodó nyomozóra, vagy főnökeire, de a huszadik pocakos, őszülő ember után már elég nehéz összerakni, hogy akkor most ki, kivel, hogyan és miért nem akarja, hogy az ügy kiderüljön. Vagy lehetett volna krimi is, akkor meg a rendőrségi munkát állíthatták volna a középpontba.
De ha összegeznem kellene, azért mégiscsak ajánlanám ezt a filmet megnézésre, és pont azért, amiért eddig bíráltam. Nem tudunk meg mélységeiben egyik cselekményszálról sem túl sokat, helyette azonban jól belekapunk mindenbe, ezért úgy jöhetünk ki a moziból, hogy kapunk egy általános képet a ’70-es évek európai (mert azt hiszem, nyugodtan általánosíthatunk) állapotairól, kezdve az egész államigazgatás korrupt működésétől egészen a tévékből bömbölő Abba slágerekig, és ez a megkapott kép legalább igazi, nem pedig olyan műanyag, mint néhány Hollywoodból, futószalagon érkezett alkotás.