Egy jó sci-fi film végig leköti a figyelmünket, mivel egy izgalmas világot mutat be, a karakterek különlegesek, és a történet is a maga csavarosságával, tudományos-fantasztikus elemeivel egyedi hangulatot teremt. A Transzcendensben ezek a létfontosságú építőkövek mind elbuknak, de ami a legrosszabb, hogy az alapszituáció még akár érdekes is lehetett volna…
A történet szerint Dr. Will Caster (Johnny Depp) létrehoz egy olyan mesterséges intelligenciájú számítógépet, ami emberi érzelmek kimutatására képes és önálló tudattal is rendelkezik. A kísérletek nem várt hatást érnek el, egy technika-ellenes terrorista csoport radioaktív tölténnyel lövi meg Dr. Castert, amelynek következtében – a halált megcsúfolva – saját tudatát tölti fel a mesterséges szupergépbe. Caster felesége, Evelyn (Rebecca Hall) egy földalatti bunkerban kezdi építeni imádott férje pixeles parancsaira a modern technika paradicsomát, de egy idő után a gép világuralomra törne.
Johnny Depp unott fejjel, életvidám tekintettel és diódákkal
A mesterséges intelligencia, az internet és a tudomány kérdésköre a mai világban egyre aktuálisabb, így értékelendő, hogy a film a technika rohamos fejlődésének hátulütőivel is foglalkozik: mi lenne ha ellenünk fordulna saját kreációnk? De, ezen felül a forgatókönyv több szinten is tele van hibákkal. A karakterek motivációja szinte alig indokolt, Evelyn a film végén körülbelül ötször gondolja meg magát, most ölje meg programozott férjét vagy éljen vele örökre a merevlemezek útvesztőjében. Továbbá több helyen is logikai bukfenceket lehet felfedezni, amelyekre magyarázatot szájbarágós módon kapunk, de inkább sehogy. Az időkezelés pocsék, Dr. Caster gépi változata alig két év alatt képes egy teljesen modern és csúcstechnikával felszerelt laboratóriumot felépíteni, amiben már emberi szerveket is lehet növeszteni, sőt össze lehet kapcsolni őket egy titokzatos szürke lötty beadagolásával. A dramaturgia végig vontatott, lassú és emiatt egyáltalán nem köti le az ember figyelmét a furcsa házaspár „dilemmája”.
Morgan Freeman, Cillian Murphy és Rebecca Hall a HD felbontású Johnny Deppel társalog
Johnny Depp már több éve nehezen kapható egy kis színjátszásra, de itt még a mimikáját is otthon hagyta. Üveges szemekkel, unottan néz minket a vászonról, és az a legrosszabb, hogy ezt általában egy monitoron keresztül teszi. Rebecca Hall talán még próbálkozott némi érzelmi skála bemutatásával, de a bagatellizált mondatokat elég nehéz hitelesen eljátszani. Paul Bettany, a tudós társ szerepében maga a sztereotip, önzetlen megmentő, de érzéki szemeivel legalább kivált valamiféle szimpátiát a nézőből. A mellékszerepekben Cillian Murphy és Morgan Freeman szintén olyanok, mint az odadobott, öltöztető babák, néha ugyan megszólalnak, de semmi jól megmagyarázható indok nincs a jelenlétükre.
Wally Pfister, a Transzcendens rendezője eddig Christopher Nolen kultikus filmjeit fényképezte (Batman trilógia, Eredet), de jobban tenné, ha ezentúl csak a vizualitással foglalkozna. Többször beleesett abba a hibába, hogy – eddigi operatőri múltjának köszönhetően – gyönyörű természetképeket mutat, de ezek mögött nincsen mélyebb értelem, a történet felszínes, és sajnos érdektelen. Ugyanez a helyzet a vizuális effektekkel is. Teljesen rendes iparos munkát láthatunk, de hiányzik a feszültség, az izgalom, mert a környezet egyszerűen nincsen megfelelően kidolgozva.
Igazán kár érte, mert az A kategóriás színészektől és a hatalmas büdzsétől nem ekkora csalódásra számít az ember. Lehet, hogy a forgatókönyvet is egy tökéletes mesterséges intelligenciájú gép írta, akinek sajnos nem programozták be az emberi érzelmek színes palettáját.
