Ki ne emlékezne kedvenc gyerekkori, plüss alvótársára, az első izgatott csókváltásra vagy akár az anyja nyugtató szavaira egy-egy nagy esés után! A gyermekkori emlékek – még ha halványnak is tűnnek – mindenkiben mély nyomot hagynak. A felnőtté válás előtti korszak egy mesés időszak, ahol a felfedezés, a játék, a mindentudás utáni vágy uralja a teljesen hétköznapi mindennapokat. A Sráckor azokat az élményeket próbálja megragadni, amit egy felnövő kissrác átélhet ezen a rögös úton. A hatás éppúgy csodálatos, mint a felnövés ügyes-bajos, de mégis varázslatos folyamata.
Richard Linklater (Mielőtt lemegy a nap, Mielőtt felkel a nap) 2002-ben úgy döntött, készít egy grandiózus filmet, amit 12 éven át tervezett forgatni. Már az önmagában egy filmtörténelmi bravúr, hogy ezt sikerült megszerveznie, a végeredmény pedig minden elvárást felülmúl. A Sráckorban két gyermek a néző szeme láttára válik kisgyermekből fiatal felnőtté, miközben megrendítően hiteles életképeket kapunk fejlődésük különböző állomásairól. Mason (Ellar Coltrane) és nővére, Samantha (Lorelei Linklater) csonka családban él, anyjuk (Patricia Arquette) eleinte egyedül neveli őket, apjuk (Ethan Hawke) pedig csak hébe-hóba, hétvégente látogat oda. A film szinte dokumentálja a család, de kiemelten Mason életének legfontosabb eseményeit egészen 6 éves korától az érettségi bankettig.
Az eltelt 12 év leforgása alatt minden életkorról kapunk egy-egy kisfilmet, ami bemutatja egy tipikus kisfiú hétköznapjait. Bepillantást nyerhetünk a családi ebédekbe, az új barátok megismerésébe, a költözésekbe és a mindennapi vitákba is. Ezek a szkeccsek pedig egymás után pakolva hozzák létre azt a magával ragadó élményt, ami megüti a nézőt. A film percről percre egyre jobban beszippant bennünket, és ami a legkülönlegesebb, saját emlékeinket is felidézi.
Be kell vallanom, először akkor lett könnyes a szemem, amikor Mason Harry Potter jelmezben, teljesen felcsigázva várja, hogy végre kezében foghassa a varázslótanonc kalandjainak legújabb részét. A 2000-es évek Harry Potter-őrülete rám is nagy hatást gyakorolt, a mai napig emlékszem milyen csodálattal nyitottam ki minden egyes új kötetet, és faltam a sorokat rendületlenül. Ez a felemelő csodálat, gyermeki szívből fakadó rajongás mosolyt csalt az arcomra, csak úgy mint a film számtalan hasonlóan eltalált jelenete.
Linklater a valós életet mutatja be egy kisfiú szemén keresztül, a varázslat pedig a részletekben rejlik. A Sráckor olyan, mint egy kincses doboz, minden egyes eleme bűbájos és melegséggel teli. A szituációk átlagosak, de mégis gyakran nosztalgikus örömmel nevetünk fel a háttérben megszólaló, régen mindenhonnan folyó pop slágerek egyikén (az “Oops I did it again” Samantha előadásában egyszerűen káprázatos), a tíz évvel ezelőtti videojátékok egyszerűségén vagy akár egy jól elhelyezett kulturális utaláson. Mason és apja már évekkel ezelőtt megjósolják a Star Wars folytatását, nem értik az Alkonyat-széria iránti lelkesedést és kampányolnak az akkor még újoncnak számító Obama mellett.
Persze ezek a kis morzsák nem érnének el mély hatást, ha nem szeretnénk bele az összes főszereplőbe, ez pedig a színészek érdeme. Az alig 6 évesen kiválasztott Ellar Coltrane eleinte jóllakott óvódás fejjel még csak jelen van a kamera előtt, aztán számtalan frizuraváltása után átalakul egy érzékeny, intelligens tinédzserré. Játéka egyre kiforrottabbá válik, miközben arcocskája egyre jobban megnyúlik, és ő maga átváltozik egy jóképű fiatalemberré. Mason testvérét a rendező lánya, Lorelei Linklater kelti életre, aki szintén üdítő pont a lázadó csajszi szerepében. Patricia Arquette és Ethan Hawke a lencsék kereszttüzében növesztenek pár ráncot a szemük köré, de elmondható, hogy mindketten hitelesen játsszák a féltő és szerető szülőket, akik a lehető legszimpatikusabb módon, őszintén beszélnek gyermekikkel az élet apró kérdéseiről.
A Sráckor egy csodaszép óda arról a folyamatról, amin minden felnőtt átesett már. A mindennapi, teljesen hétköznapi események formálnak minket napról napra, a felnövés varázsa pedig misztikusan öleli át gyermekkorunkat. Kevés film érinti meg ennyire mélyen az élet legcsodásabb pillanatait. Igazi gyöngyszem, egy melegséggel telített lélekbomba, amit nem felejtünk el soha.