A britek rendezőlegendája, Ken Loach (Felkavar a szél, Szesztolvajok) a hírek szerint visszavonul a nagyjátékfilm-készítéstől. Utolsó alkotása, a Tiltott táncok Írországba repít minket, és az egyház elnyomó erején túl a szabadon gondolkodó átlagembereket is bemutatja nekünk. Az alapszituáció izgalmas, a megvalósításból viszont hiányzik egy fontos elem: a szenvedély.
Az igaz történet inspirálta történelmi film a 30-as évek Írországában játszódik. Jimmy Gralton (Barry Ward) tíz év kényszerített amerikai távollét után visszatér szülőföldjére, hogy újranyissa egykori tánctermét. Az ártatlan vállalkozás összehozza az unatkozó embereket, a kis falu lakosai együtt építik fel a romossá vált épületet, amely különböző kulturális eseményeknek színterévé alakul át. Jimmy termében táncmulatságokat, bokszedzéseket, rajzórákat és irodalmi beszélgetéseket is rendeznek. A helyi pap, Sheridan Atya (Jim Norton), a földesurak, illetve a fasiszták vezetője is harcot indít a szabadon gondolkodó emberek ellen, mivel attól fél, hogy kevésbé tudják irányítani az egyre erősebb közösséget alkotó csoportot. A szocialista aktivistaként megbélyegzett Jimmy-t és a „veszélyesnek” ítélt termét legszívesebben letörölnék Írország térképéről, így minden lehetséges eszközt bevetnek céljuk elérése érdekében.
A film egyik erénye, hogy ha nem is ismerjük a pontos történelmi hátteret, akkor is érezhetővé teszi számunkra a korszakban uralkodó egyházi hatalom erejét, az egyén kiszolgáltatottságát és az elsöprő szabadság utáni vágyat. A rendező egy hiteles kórképet fest nekünk, de olyan, mintha csak felülről néznénk az eseményeket, ezért a várt katarzis elmarad. Nem tudjuk beleképzelni magunkat a karakterek helyzetébe, mert az elbeszélésmód túl tárgyilagos, keveset tudunk meg egy-egy szereplőről, ezért nem is vagyunk képesek azonosulni velük.
A főszereplőt alakító Barry Ward egy kedves fickót jelenít meg a filmben, viszont azon kívül, hogy szeret felszólalni a szabadság kérdéskörében és szerelmes egy házas asszonyba, mást nem tudunk róla. Ő az a tipikus jófiú, akit indokolatlanul akarnak eltűntetni otthonából, legalábbis ő ezt érzi. Jim Norton, a helyi pap szerepében már erősebb karakter, minden egyes pillantásában ott ül az elhatározottság és egy csipetnyi undor is az arcán. Ezzel szemben a falu lakosai Jimmy-hez hasonlóan aranyosak, de semmi több, nem igazán szeretjük meg őket, mert távol állnak tőlünk. Szeretnek táncolni, és ami értékelendő, kiállnak vezetőjük mellett, de egyikük lelki világába se nyerünk mélyebb betekintést. Az egyes szereplők közti dialógusok sem igazán természetesek, hiányzik belőlük az a plusz, ami beszippantja a nézőt. Nincsen ordítozás, erős emberi érzelmek, csak logikus eszmefuttatások. Pedig a szabadság utáni vágy és az elnyomás pont olyan indulatokat válthat ki az emberből, amitől felrobbanhat a vászon. Ken Loach filmjében a szenvedély hiánya vontatott és érdektelen jeleneteket szül, pedig a téma tele van feszültséggel.
A Tiltott táncok azért mégse nézhetetlen, sőt, egyes részei kifejezetten szórakoztatóak. Egyértelműen az ír dallamok és a pörgős táncjelenetek mozgatják előre a filmet, és az operatőri munka is szép képet fest Írország vidéki lankáiról. Kár, hogy nem kapunk a hangulatos képekhez több természetes, emberi pillanatot!