Navot Papushado izraeli filmrendező új filmje, a Quentin Tarantino által a 2013-as év legjobb filmjének nevezett Csúnya, gonosz bácsik (Big Bad Wolves) magyarországi bemutatója alkalmából érkezett Budapestre. A 34 éves rendezővel a sajátos műfaji besorolás alatt mozgó filmjéről beszélgettünk, amelyet Aharon Keshalessel közösen készített.
Socfest: Először jársz Magyarországon?
Navot Papushado: Igen. A testvérem Szegeden élt hat éven át, tőle mindig hallottam, hogy milyen szép Budapest. Sokszor mondta, hogy el kellene jönnöm ide, de csak most jutottam el. Nem tudom, korábban miért nem voltam még itt.
S.F: Mi a benyomásod a magyar emberekről?
N. P: Az emberek, akikkel eddig találkoztam, egytől-egyig csodálatosak voltak. Az időjárás olyan forró, mint Izraelben, pedig azt vártam, egy kis eső vagy valami lesz majd. Mivel csak most érkeztem, nem nagyon volt még időm várost nézni, csak a környéken tettem egy kisebb sétát az interjúk előtt, hogy megismerhessem legalább a hely atmoszféráját.
S.F: Mit éreztél, amikor Tarantino az év filmjének nevezte a Csúnya, gonosz bácsik című mozitokat?
N.P: Sokkolt. Ez az első, ami eszembe jut róla, már csak azért is, mert szóban is elmondta, mennyire tetszik neki. Nem igazán tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit éreztem, mert mégiscsak az egyik legnagyobb, sőt mondhatni legnagyobb példaképemről van szó. Az ő szájából hallani azt, hogy szereti, amit csinálunk, nagyon sokat jelentett számunkra. Ez az, amiről mindig is álmodtunk. Állandóan gondolkodtunk rajta, megpróbáljuk-e eljuttatni a munkánkat neki, de ő nem az a könnyen elérhető fickó, szóval a reakciója igazán nagy meglepetés volt. Büszkeséggel tölt el, hogy Tarantino az év filmjének nevezte a Csúnya, gonosz bácsikat, ez olyan, mint egy tündérmese.
S.F: Akadt olyan rész a filmben, aminél úgy érezted, a néző képtelen lesz befogadni?
N.P: Nem tudom. Azt hiszem, megfelelően játszottunk az erőszakkal. Egyébként is, amikor várod, nem jön, amikor pedig nem számítasz rá, felbukkan. Büszke vagyok az utolsó jelenetre, de nem szeretnék semmi konkrétumot elárulni a történetből. Jó szembesülni a nézők reakciójával, érzékelni az ijedségüket, a túl hangos nevetésüket. Igazán jó buli velük a “kapcsolat”, akár így is mondhatnám. A zsánerfilmeket azért szeretem, mert van bennük horror, erőszak és humor. A miénk nem egy olyan film, amiről úgy mennek ki, hogy „oké, jó volt”, hanem úgy, hogy a megelőző másfél órában szenvedtek, kiabáltak, nevettek és gondolkodtak.
S.F: Attól sem tartottál, hogy Izrael nem fogja szeretni a filmet?
N. P: Amikor filmet csinálsz, mindig úgy állsz hozzá, hogy a te filmed blockbuster (jelentős anyagi sikert biztosító – a szerk.) lesz, csak ötcsillagos kritikákat fog kapni mindenkitől, és elnyeri az Oscar-díjat. De ez teljesen jogos, hiszen senki sem csinál filmet azzal az elvárással, hogy azt senki se lássa. Viszont meg kell érteni, hogy minden embernek más az ízlése, ezért jóllehet, sokaknak nem tetszik majd. Ez egy játék – néha nyersz, néha nem. Néhány nagy rendező ezt teljes mértékben képes elfogadni, őket ezért is nagyra becsülöm. Sokan sikerre vittek egy filmet, aztán egy következővel buktak, de felálltak, és nem hagyták abba. Lekopogom: a mi filmünk jó kritikát kapott, az embereket a legjobb módon érintette meg. Ennél többet egy rendező nem is kívánhatna.
S.F: Melyik jelenetet leforgatása okozta a legtöbb nehézséget?
N.P: Nem szeretjük CGI-t (Computer-Generated Imagery
S.F: Nem fordult meg a fejetekben, hogy ismert hollywoodi arcokat hívjatok a filmbe?
N. P: Nem, az elejétől fogva egy héber nyelvű filmet szerettünk volna alkotni. Elsőször nemzeti, majd nemzetközi sikerre vágytunk, és mindkettő megadatott. Azt hiszem, sok remek színészünk van Izraelben, néhányan talán még jobbak, mint a hollywoodiak, nem véletlenül alkalmazzák őket az Egyesült Államokban is. Gyakran nagy sztárokat hívnak “főgonosznak”, de nekünk tökéletesek voltak a hazai művészeink is.
S.F: Honnan származik a cím ötlete?
N. P: Az eredeti héber cím azt jelenti, „Ki fél a farkastól?”. Azonban, ami az izraeli piacon sikeres, a nemzetközin nem feltétlenül, így adtuk neki a Big Bad Wolves címet a filmnek, amely angol nyelvterületen sikeresnek bizonyult. Aztán eljövök Magyarországra, és hallom, itt egészen más címmel fog menni. Egyébként a mesebeli cím a történetre utal, a többes szám pedig csak izgalmasabbá teszi. Az eredeti címmel az izraeli közönségnek üzentünk, hogy valamelyest komédiáról van szó.
S. F: Tudsz izraeli nézettségi adatokkal szolgálni?
N. P: Igen, hatvanötezer ember nézte meg moziban a filmünket, ami Izrael vezető filmjévé tette a produkciót. A producereink pezsgőt bontottak a siker miatt.
S. F: Alacsony költségvetésből készült a film?
N. P: A Veszettség (Rabies) című első filmünknél biztos, hogy nagyobb. Felajánlották, hogy lehet nagy költségvetésű, de mi nemet mondtunk rá. Úgy írtuk meg a forgatókönyvet is, hogy az szinte egy helyszínen, a pincében játszódik. A többi izraeli filmhez képest közepes költségvetésű, de nem olcsó, az tény. A kormány filmes támogatása kezdetektől velünk volt, ezért nagyon hálásak is vagyunk. A Csúnya, gonosz bácsik bebizonyította, hogy nem kell választania a filmalkotóknak a művészfilm és a közönségfilm között, a kettő egy alkotás is lehet.
S. F: Megfelelnek az elvárásaidnak az erőszakos jelenetek?
N. P: Igen, teljes mértékben így képzeltük el őket. Napjainkban bármit megcsinálhatsz a CGI-vel, ha van rá elég pénzed, de mi úgy gondoljuk: jó-jó, de csak a sokk és az izgalom határán játszik, nincs semmi súlya. Éppen ezért a karakterekre akartuk helyezni a hangsúlyt, és minden jel arra mutat, hogy sikerült.
S.F: A Csúnya, gonosz bácsik készítésekor másodjára dolgoztál rendezőtársaddal, Aharon Keshalessel. Mi a közös munka sikerének a titka?
N.P: Az, hogy Aharon egy jófej fickó. Éppen most házasodott, így kevesebb időt tudunk együtt tölteni a jövőben, de ő mindig az egyik legfontosabb barátom marad. Fontos, hogy legyen valaki, akivel megoszthatod a történeteidet, és osztozhatsz a mozi iránti közös szenvedélyedben. Sokszor csinálunk közös programokat, sokat beszélünk, ami kétségkívül jobb, mint otthon ülni, és gondolkodni önmagadban. Hatalmas buli volt a legjobb barátoddal beutazni a fél világot, fesztiválról-fesztiválra.
S.F: Nem nehéz egy másik személlyel közösen rendezni?
N.P: A rendezés nagy figyelmet és precízséget követel. Hogy milyen mással dolgozni, nem tudom biztosan, mert számomra könnyű, én bízok a partneremben, és ő is bízik bennem a munkát illetően. Néha én biztosabbnak érzem magamat, mint ő, máskor éppen ő az, aki tudja, hogy mit kellene csinálni. Ha nem egyezik a véleményünk, mindig két opció közül választhatunk. Éppúgy, mint mindent a sikert is igyekszünk megosztani.
S. F: Mi a következő filmes terved?
N.P: Egy 1940-es években játszódó spagetti-westernen dolgozunk. Izgalmas lesz!
S. F: Sokak szerint Izrael az ország, amelynek valamitől mindig rettegnie kell. Egyetértesz ezzel a merész kijelentéssel?
N.P: Valamelyest igen, de tudod, mi zsidók egy nagyon paranoid világban nőttünk fel. Elég csak visszatekinteni a történelem évszázadaira, hogy lássuk, milyen megpróbáltatásokon ment át a nép. Csak az utóbbi hatvanhat évben van hazánk, és ez a haza is nagy arab országok fenyegetettsége között létezhet, mindezek felett pedig ott vannak Izrael területén a palesztinok. A húsz éve megölt Yitzhak Rabin kormányfő békeszeretete mindig előttem van. Itt lenne az ideje, hogy megbékéljünk a szomszédokkal, és eltemessük a régi sérelmeket. Azt szoktam kívánni, bárcsak lenne egy olyan távszabályzóm, mint Adam Sandlernek a Távkapcs című filmben, amellyel előre-hátra járkálhatnék az időben, mert akkor biztosan a jövőbe mennék, ahol nincsenek ilyen véres konfliktusok. Persze tudom, ez úgy hangzik, mintha a Miss Universe szépségkirálynő-jelöltje lennék, és a világbékében hinnék, de tényleg örülnék, ha végre ott tarthatnánk már. A háború sajnos nem választás kérdése, a háború egy állapot.
