A Tess és én – életem legfurcsább hete egy cuki holland – német ifjúsági film tengerparttal, biciklizéssel, felnőtt dolgokba való betekintéssel, némi drámával és sok nevetéssel kiskamaszokról nem csak kiskamaszoknak. Steven Wouterlood filmje.
A tízéves Samuel (Sonny Coops Van Utteren) szüleivel és három évvel idősebb bátyjával Terschelling szigetén nyaral. A fiú igazi különc, folyton a meghaláson agyal, és komolyan hisz abban, hogy mivel ő a család legfiatalabb tagja, majd ő megy el utolsónak, ergo sokat lesz egyedül, így jobb, ha már most elkezdi gyakorolni a magányt. Naponta meghatározott mennyiségű egyedül töltött órát ír elő magának, amit a stopperóráján mér. Találkozik a nála egy évvel idősebb Tess-szel (Josephine Arendsen), akit anyukája egyedül nevel, van egy nyaralójuk, amit turistáknak adnak ki, és ugyanolyan zakkantnak tűnik, mint Sam.
Később kiderül, mi áll Tess furcsaságának hátterében. Mindketten gyermeki ártatlanságuk szemüvegén keresztül nyernek bepillantást a felnőttek bonyolult (vagy csak túlbonyolított?) világába, miközben maguk is kóstolgatják a szerelmet, és megtanulják, mi az, ami igazán fontos az életben. Imádtam, hogy tele van a film mezőn fetrengéssel, dombok között biciklizéssel, tengerrel és fura, de mégis szerethető felnőttekkel. A falun eltöltött gyerekkorom nyaraira, és a vakáció alatt felfalt eszméletlen mennyiségű ifjusági regényre emlékeztetett.
Egyes leírások szerint a táj sivár, én imádom a nem turistás, hanem inkább vadregényes, hideg, és kissé karcos tengerpartokat, és az Atlanti-óceánt, bár csak néhányszor láttam. Nekem a színészi játék is oké volt, a cselekménybonyolítás pont megfelelő tempójú, abszolút nem unalmas, de nem is túlfeszítetten pörgős, és jócskán tele van nem várt fordulatokkal. A forgatókönyv alapjául szolgáló Anna Woltz-regényt nem valószínű, hogy elolvasom, mert nekem eléggé “ifjúsági”, és talán a nálam fiatalabb korosztályt jobban megérinti, de a film abszolút sokat adott, gyerekkel és anélkül is ajánlom.