Március elején, a Frankofón Filmnapokon debütált hazánkban Thomas Cailley első egész estés játékfilmje, A küzdők (Les combattants), amelyet nem félek már most a coming of age alkotások ékes darabjaként emlegetni. Legfőképpen nagyszerű humorával emelkedik ki a többi, fiatalokról szóló film közül, és sokkal több egy szimpla szerelmes történetnél. Amennyire tartottam tőle megnézés előtt, úgy lopta be magát észrevétlenül a szívembe.
A kezdeti szkepticizmusom annak volt betudható, hogy nem számítottam túl sok jóra a romantikus vígjáték műfaja láttán, és valahogy a trailer sem tudott meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Azaz már úgy ültem be a moziba, hogy nem vártam többet egy szokványos, kissé csöpögős és érzelgős tinifilmnél, ráadásul az ajánlóban leírt „mindent elsöprő tiniszerelem krónikája” sem engedett másra következtetni (önkéntelenül is ezekkel a klisékkel láttam és látom el az ebbe a kategóriába eső alkotásokat, pedig elég széles spektrummal rendelkezik a fiatalokra fókuszáló műfaj ahhoz, hogy mégse az iménti jegyekkel párosítsam, automatikusan). Aztán persze a lehető legkellemesebben csalódtam, merthogy: A küzdők nem ilyen.
Délnyugat-Franciaországban járunk, nyár van, és Arnaud (Kévin Azaïs) – apja halála után – beszáll bátyjához a családi vállalkozásba. Asztalosműhelyükkel egyre több megrendelésre számítanak, amivel úgy néz ki, hogy Arnaud a nyarát gyalupad mellett fogja tölteni. Csakhogy egy önvédelmi gyakorlat során megismerkedik a fiús Madeleine-nel (Adèle Haenel), akin azonnal megakad a szeme. A lány egy kiképzőtáborba jelentkezik, hogy felkészüljön az általa vizionált világvégére. Az utolsó pillanatban Arnaud is csatlakozik hozzá, és közösen indulnak el túlélőútjukra.
Maga a történet nem túl bonyolult. A középpontban két – a tinédzserkor vége felé járó – fiatal áll, akik szöges ellentétei egymásnak, de a kezdeti távolságtartás ellenére összemelegednek, és a végén összejönnek – úgy gondolom, ezzel nem lőttem le semmit, hiszen ez egyébként is eléggé kiszámítható. Viszont A küzdők nem csak a szerelemről szól, hanem tágabb értelemben a felnőtté válás folyamatait, az útkeresést mutatja be: Madeleine és Arnaud a környezetüktől elszakadva, először egy idegen közösségben, a kiképzőtáborban, aztán azt otthagyva az erdőben próbálnak túlélni. És ahogy elkezdenek egymáshoz közeledni és idővel összecsiszolódni, úgy változnak meg ők maguk is: fejlődnek.
Bár ezt a fejlődést inkább a női karakteren éreztem. A mogorva, öntörvényű, harcias és maszkulin Madeleine bizarr szokásaival – cserepekkel telepakolt táskával edz a medencében, fogával bontja fel a sört, nyersen összeturmixolt szardíniát iszik – felhívja a nyugodt természetű Arnaud figyelmét. A lánynak állandóan csinálnia kell valamit, ezzel szemben a fiú úgy érzi jól magát, ahogy van. Madeleine a hadseregben sem találja meg a számításait, nem tud megbirkózni az ottani szabályokkal és elvekkel. Végül a természetben, a maga uraként meg kell tanulnia alkalmazkodni és változtatni a szemléletén, hogy életben maradhasson.
A két főhős küzdelmét a film végig hitelesen és mindeközben roppant szórakoztatóan tálalja. Nem akar nagyot szólni, és éppen ez az erénye. Nincsenek benne világmegváltó gondolatok, álmély filozofálások az élet nagy kérdéseiről, nem szájbarágós, nem tolja premier plánba az érzelmektől csöpögő romantikát és esetlen, elcsépelt poénok sincsenek benne. Annyira természetesen és könnyeden ábrázolja a felnőtté válás nehézségeit, hogy azt jó nézni. És erre még rátesz egy lapáttal, hogy az egész filmet lazán végignevettem, amitől aztán végképp szerethetővé vált! A film zenéjét és az operatőri munkát külön szerettem benne; utóbbit mellesleg a rendező testvére, David Cailley jegyzi.
A küzdők üdítő színfoltját alkotja a coming of age történeteknek, egy egyedi és különleges alkotás, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy február végén a franciák Oscarját, a César-díjat három kategóriában is besöpörte: a legjobb elsőfilmnek, a legjobb színésznőnek és a legígéretesebb férfi színésznek járó szobrocskát vehette át a rendező a két főszereplővel, Cannes-ban pedig – ahol először mutatták be – négy díjjal tüntették ki.
Ha nem láttad volna a Frankofón Filmnapokon, most bepótolhatod: március 19-től a mozikban!