Az Antall József Tudásközpont egy hónappal a Ronald Reagan: Egy amerikai élet címmel magyar nyelven megjelent önéletrajzi kötetének bemutatója után, december 10-én Margareth Thatcher és Helmut Kohl biográfiáinak magyar fordítását prezentálták az érdeklődőknek.
Tanulságos lehet a két könyvbemutató összehasonlítása az előadók által leszűrt történelmi emlékezet tekintetében. Az Egyesült Államok negyvenedik elnökének memoárját Hahner Péter történész, a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékének vezetője, Baranyi Tamás Péter, a Terror Háza Múzeum történésze és testvére, Baranyi Márton, a Terror Háza Múzeum munkatársa mutatták be. A beszélgetés moderátora Bakos Piroska külpolitikai szakértő volt.
Baranyi Márton találóan meg is jegyezte a könyvbemutatón, hogy vélhetően szegényebbek lennénk néhány punk együttessel, ha nincs Ronald Reagan. Ennek ellenére a Terror Háza fiatal munkatársa az idén tíz éve elhunyt elnök legmaradandóbb örökségének azon látnoki képességét tartotta, amivel megjövendölte a kommunizmus bukását. Hahner Péter a humorát tartotta az elnök legpozitívabb tulajdonságának, ami bár kétségkívül hasznos képesség, ám a világ legerősebb állama vezetőjének esetében nyilván akadnak ennél mérvadóbb ismérvek is. Nehezen lehetne ugyanakkor vitatni, hogy az elnök népszerűségéhez, különösen az 1984-es újraválasztásakor, az ún. Reagan-demokraták támogatásával elért fölényes győzelméhez, humora és a kamerával való jó barátsága egyaránt hozzájárult. A politikus személyiségének történelmi folyamatokban betöltött szerepével kapcsolatosan arra volt kíváncsi Bakos Piroska, hogy a Gorbacsov Reagan viszony jó konstelláció volt-e? Az atomfegyverek számának csökkentése tekintetében Baranyi Márton az amerikai elnök nukleáris fegyverzet ellenességét emelte ki kardinális elemként, miközben tudjuk, hogy Gorbacsov ennek kapcsán meg tudta lepni őt genfi találkozójukon. A nyolcvanas évek meghatározó korszak volt az euroatlanti politikában, melyeket jelentős politikai figurák alakítottak.
Magyarics Péter a brit miniszterelnök asszony életrajzi könyvének fordítója a már említett brit érdekérvényesítéssel kapcsolatosan fogalmazta meg az alábbi kritikát a szigetország korabeli német külpolitikájának vonatkozásában. A Falkland-i háború idején, az önrendelkezés mindenek felett álló volt a brit politika szemében, hiszen tudták, hogy a lakosok nem szavaznák meg az Argentínához való csatlakozást. A német egység kapcsán viszont már nem emeltek szót az önrendelkezés mellett a britek, sőt Thatcher asszony azt is elfogadta volna, ha fennmarad a két német állam, amelyben ideiglenesen továbbra is állomásoztak volna szovjet csapatok. Kohl kancellár kénytelen volt nyíltan tudatni a többi európai államfővel, hogy ebbe ne szóljanak bele, mert ez német kérdés, a németeknek pedig joguk van az önrendelkezésre. A fordító szerint a könyv szubjektív hangvételű, ami egy önéletrajzi mű esetében nem meglepő, melyben a szerző “tablót rajzol fel a korról a születésétől fogva.” A könyv azonban olyan ma is érvényes témákat is feszeget, mint az állam szerepe és a gazdasághoz való viszonya, a választási rendszer és a parlament működése, vagy éppen az egészségügy és a lakhatás kérdése.
Magyarics után a másik kötet fordítója Csősz Róbert germanista osztotta meg néhány élményét Helmut Kohl kancellárságának tizenegy hónapját taglaló emlékiratának fordításáról. Egy olyan hároméves izgalmas történelmi helyzet meggyőző narratíváját adja a német kancellár a fordító szerint, amelyben a hidegháborúban megmerevedett viszonyok mozgásba lendülnek Kelet-Európában, de az NSZK-ban is. Kohlnak a két német állam egyesítésében elvégzett hatalmas munkájában magyar politikusok is közreműködtek, ami csak még érdekesebbé teszi az olvasó számára a könyvet. A formális és informális politika ösvényeit Kohl egyaránt koptatta, a személyes kapcsolatok nagyon fontosak voltak, ezek közt számára kiemelkedő jelentőségűek voltak a Francois Mitteranddal tett bourdeaux-i tengerparti sétája vagy a Gorbacsovval közös rajna-parti találkozó, melyek során meggyőzte kollégáit a német egység megvalósításáról. Helmut Kohl október harmadikát tartotta a német állami ünnep szempontjából előnyösebbnek, a fal leomlásának november tizedikei évfordulójánál, már pusztán az időjárási szempontok figyelembevétele miatt is.
Európa számára a német egység pénzügyi vonatkozásai az euro bevezetésének ígéretével oldották fel a francia frank iránti aggodalmakat. A költségek megfizetése kapcsán a német egység az érem egyik, az európai integráció pedig a másik oldala volt. Margaret Thatcher egy 38-as Németország térképet mutogatva hangoztatta meglehetősen érzéketlenül, hogy harmadszor is legyőzik a németeket. Egedy Gergely rendkívül joviálisan, bár kétség kívül jó érzékkel mutatott rá az eset kapcsán, arra miként töri meg az író tudata a történelmi eseményeket. Az USA csillagháborús terve, illetve a nukleáris fegyverzet leszerelése kapcsán a britek az amerikaiakkal ellentétes állásponton voltak. Thatcher arra figyelmeztette kortársait, hogy egy nagy birodalom felbomlása az egyik legnagyobb veszély a történelemben, ebből kiindulva pedig Camp Davidben majd Bermudán győzködte Busht Németország fokozatos egyesítéséről. A britekkel szemben Spanyolország, Írország és Magyarország támogatta Németország egyesülését. Nógrádi azonban felhívta arra is a figyelmünket, hogy az adott történelmi szituáció kapcsán Magyarország, ez a kis keleti állam, túlértékelődött Németország számára, valós viszonyukhoz képest, mivel a stratégiai partnerség esetükben hagyományosan a kisebb fél számára alapvető érdek. A személyiségek és a gesztusok szerepe a hidegháború alkonyán még hangsúlyosabbá vált a politikai térben. Párhuzamokat a mostani ukrajnai orosz benyomulás visszaszorítása kapcsán is lehet keresni az európai szovjet jelenlét negyedszázaddal ezelőtti megszüntetése kapcsán. Ha a jelenlegi világ-, vagy belpolitikai dilemmákra konkrét válaszokkal nem is, helytálló történelmi példákkal mindenképpen szolgálnak a hidegháború lezárásában kulcsszerephez jutó amerikai, brit és német államfők memoárjai.
