A nyári Európa-bajnoki tornát követően ismét egy új periódus indult a nemzetközi futballéletben, szeptember elejével elkezdődtek a 2014-es, Brazíliában tartandó világbajnokság selejtezői.
Természetesen a mieink is megkezdték a szereplést, erre a sorozatra Hollandiát, Törökországot, Romániát, Észtországot és Andorrát sodorta utunkba a sors keze. Előzetesen ismét “hurráoptimizmus” fogta el a közvéleményt, egyrészt, mert a legutóbbi Európa-bajnoki selejtezőben az elmúlt másfél évtized legjobb teljesítményét produkálta a magyar nemzeti tizenegy. Másrészt pedig a sorsolás azt sugallta, hogy ha a hollandokat nem is tudjuk megszorítani, a második helyre pályázó törökök és románok ellen (akik szintén kimaradtak a két legutóbbi nagy tornáról) lehet keresnivalónk. Egy újabb most vagy soha helyzet alakult ki, amiben benne van a túlzott elvárások okozta csalódás kockázata… Mert hát papíron jól hangzik, hogy a magyar válogatott legutóbb 2011. november 15-én, tétmeccsen pedig 2011. március 29-én szenvedett vereséget, ám ugyanakkor tisztában kell lenni és helyén kell kezelni a csapat erősségeit és gyengeségeit. De ne szaladjunk ennyire előre!
Szeptember 7-én Andorrában kezdte meg a szereplést csapatunk, és hozva a kötelezőt, meg is nyerte a találkozót. Az eredmény 5-0 lett, ami természetesen kiütés, de valahol el is várható egy Andorra erősségű csapat ellen (Európa 4 legalacsonyabban jegyzett csapatának egyike). A mutatott játék ugyanakkor már nem volt ilyen lehengerlő.
A közhangulat és elsősorban a sportmédia természetesen tartotta az általános lelkesedést, ami mellett készülhettünk a szeptember 11-ei, hollandok elleni hazai fellépésre. Az MLSZ belépőjegy árképzési politikája is valami ilyesmit tükrözött: nem voltak túlzottan tekintettel a szűkös pénztárcájú szurkolókra, hiszen a legolcsóbb helyekre is 3500 forintért lehetett bejutni a Puskás Ferenc Stadionba. Bizakodásra adhatott okot az a tény, hogy a mostani holland válogatott már messze nem olyan acélos, mint mondjuk 2 évvel ezelőtt, plusz pikantéria, hogy a fentebb említett legutóbbi tétmeccses vereséget éppen az Oranjétől szenvedtük el Amszterdamban.
Az aktuális mérkőzés lényeges momentumait tekintve a legfájóbb pont, hogy ezen az estén nem is a holland csapat vert meg minket, hanem mi saját magunkat (az eredmény 1:4). Már az első gólnak sem szabadott volna megesni, egy százhetveniksz cm magas támadónak a nála 10 centivel magasabb védők mellett szinte felugrás nélkül gólt fejelni komoly védekezési problémákra utal. Ezek után kellemes meglepetés volt a gyors egyenlítés, de az már nem, hogy egy távoli szabadrúgás után szinte megismétlődött az első bekapott gól koreográfiája. A legkiábrándítóbb mozzanatok viszont még hátra voltak: már megyei osztályokban is eltanácsolás jár azért, ha valaki az ötös sarkáról középre, a tizenhatoshoz fejel „ki” egy labdát, ahová jelen esetben teljesen üresen érkezett egy csatár. Az utolsó találat pedig csak a teljes szétesés bizonyítéka volt, senki sem figyelt a gyorsan elvégzett szabadrúgásra. Igazából Hollandia csak annyit adott ki magából, amennyit kellett, különösebben nem törve magát. A hibáinkat megköszönve és kihasználva nyert tekintélyes arányban. Jó lenne azt mondani, hogy a rontásokat leszámítva legalább fociztunk egyet, ám ezt állítani is túlzás lenne, hisz a jó védőmunkán kívül csak az ötlet hiányzott a játékunkból. A harmadik gól után mentálisan is szétestünk, amit mi sem igazolt volna jobban, minthogy a meccs ezen periódusában a csereember Huntelaar minden felpasszolt labdával ahhoz kezdett, amihez csak akart.
Ez az összecsapás (is) rávilágított a sivár tényekre, hogy hiába is szövögetünk vérmes álmokat, azok továbbra sincsenek hozzánk közelebb, mint eddig. A csoport harmadik helyétől előbbre végezni még mindig inkább csoda, mint realitás. Lehet még időben jött ez a mostani pofon, hogy újragondolja mindenki a helyzetet, és megpróbáljunk valamin változtatni. Jó kérdés, hogy min, de addig is el kellene fogadni, hogy hol a helyünk Európa labdarúgásában. A következő, Észtország elleni mérkőzés fontos, de a folytatást illetően vízválasztó a törökök budapesti vizitálása lesz
Magyarként természetesen én is szurkolok a csapatnak a sikerekért, de emellett észre kell venni, hogy az álmok realitások korlátain átcsapó hajhászása révén nagyobbat lehet csalódni, mint az apróbb célok megugrásával. Mindenesetre az elszánt szurkolók, akik még mindig szeretnének hinni a jó válogatott szereplésben, akármi történik is, ott lesznek október 16-án Puskás stadionban.
