Nem először veszek részt ezen a túrán, de most valamiért késztetést éreztem arra, hogy írjak róla. Ma kifejezetten szép idő társult az általunk egyébként is jól ismert útvonalhoz. Azt fontos megjegyezni, hogy nem tartozik a könnyű túrák közé, viszont megéri a fáradtságot.
Megint elreppent 1,5 év az utolsó beszámolóm óta. Ugyan a túrázás nem állt le, sok szép helyen jártunk és járunk a testvéremmel, mégsem éreztem annak hiányát, hogy írjak róla. Mi hozta a változást? Szerintem az, hogy szereztem magamnak egy Vándorkígyót. Egy hónappal ezelőtt a Jurisics túrán vettünk részt, ahol az első ellenőrzőponton a jelzőtábla tövében kacsingatott pár horgolt, jó képű kígyó, nyakukban egy üzenettel. Így került hozzám Cáki névre keresztelt jószágom, akit azóta minden túrára cipelek magammal.
A Strahl Zoltán emléktúra azért az egyik kedvencem, mert a Pilisben csupa olyan helyen jár, ami gyerekkorom óta kedves a szívemnek. Dobogókőről indulunk, ugyan nem útvonalpont, de mindig kimegyünk a nagy kilátóba, és mivel az időjárás az elmúlt napokban végre tényleg őszbe fordult, kár lett volna kihagyni a köd ölelésében lévő hegyeket és völgyeket.
Az utunk a piros háromszögön vezet elég hosszasan, első ellenőrzőpontunk Király-kúton van, ahol jóféle pálinkát lehet fogyasztani, de mi ezt most mellőztük. Tovább haladva még mindig a piros háromszögön megkezdjük emelkedésünket Prédikálószékre. Felérve a kilátóhoz begyűjtjük a pecsétet, felsétálunk körbenézni, igaz a Dunán továbbra is ül a köd, de annyira szép, hogy nem lehet megunni ezt a látványt.
Jelzést nem váltunk, neki indulunk lejt menetbe a Vadálló-köveken. Mindig rájövök, hogy lefelé sokkal jobban szeretek itt menni, hiába nehezebb, valahogy erre állt rá a lábam az elmúlt X évben. Itt jegyezném meg, hogy aki nem ismeri a terepet, értsd kezdő túrázó, elsőre inkább felfelé haladjon rajta, mert tényleg nem könnyű. Avatatlan lábaknak azért nem javaslom, mert a végén még elmegy a kedve a természetjárástól, rosszabb esetben összetöri magát. Persze nem szent írás a szavam, csak egy jó tanács. Egyéb iránt amennyire veszélyes, annyira szép, ez most sem volt másképp.
Leérve az utolsó ellenőrzőponthoz érkezünk, a Szentfa-kápolna melletti szaletlinál zsíros kenyér lila hagymával, gyümölcsszörp, víz, pálinka. Nem szoktam túra közben alkoholizálni, pálinkát meg egyébként sem iszom, de rá kellett jönnöm, hogy csak ez a túra az, aminél kivételt teszek, mert itt tényleg jó ízes. Szóval egy feles, egy zsíros deszka és egy bögre szörppel később indulunk tovább a zöld sávon a Rám-szakadékon felfelé. Ez az igazi hazai terep nekünk, gyerekkorunkban a szüleinkkel együtt másztuk még a láncos időszakban, de sok éve már korlátok és létrák segítik a feljutást. Igazság szerint mindenki bolondnak szokott minket nézni, ahogy pattogunk fel a vizes sziklákon és a korlátot szinte nem is érintjük, de ez csak és kizárólag az évek meg a rutin műve.
Felérve a Rám-szakadék tetejére a sárga sávon folytatjuk utunkat viszonylag meredeken a hegygerincig, ahol becsatlakozik a piros sáv, innen lankás emelkedőbe váltunk egészen Dobogókőig, ahol a kör bezárul. Azért előtte a Rezső-kilátóba még kinéztünk, ég és föld a reggeli és a kora délutáni kép.
Visszaérve a Báró Eötvös Lóránd Menedékházhoz egy jó célozás: oklevél, kitűző, gratuláció. 15 km alatt összesen 804 m szintemelkedés, sok szép köd és falevél, valamint a csodálatos táj emléke mind a miénk. Remélem kedvet kaptatok a túrázáshoz, köszi, hogy elolvastátok a kissé hosszúra sikerült irományomat, határozatlan időre búcsúzom Tőletek. Jó utat mindenkinek!
