Salzkammergut trophy

Bizony-bizony, drótszamaras nemzet a magyar! Mint korábbi beszámolómból is kiderült, kis hazánk is rejteget sportolni vágyó honpolgárokat, akik közül a merészebbje külhonban szintén megméretteti magát.

Ausztria és egyben Közép Európa egyik – ha nem a legnagyobb – hegyikerékpáros viadalát egyfajta ünnep övezi. Csak hogy bevezetőnek elsüssem a számokat: 4000-4500 biciklis, 6 távon (27km – 688 m szint, 39 km – 1114 m szint, 52 km – 1473 m szint, 76,4 km – 2446 m szint, 119 km – 3848 m szint és 211 km – 7049 m szint). A legmagasabb átlépő pont 1500 méter felett fekszik, átlagosan több mint 20 országból érkeznek a  résztvevők. Mivel itthon sokan azt hiszik, hogy Magyarországon nem találni megfelelő színvonalú hegyikerékpár-versenyt, rengeteg hazai indul. Gyakori a magyar szó, általában normálisan, kedvesen állnak egymáshoz – hiába a külföldi terep. Egy kerékpáros kiadvány “a magyarok szíve csücskének” nevezte a versenyt, természetesen okkal!

A környékről röviden

Salzkammergut régióban, Salzburgtól nem messze Bad Goisern-ben van a futam lelke, a versenyközpont és a befutó – minden táv ide érkezik be! A távok rajtoltatása, egy kivétellel,  szintén itt történik. A táj gyönyörű, több, kisebb-nagyobb tóval gazdagított völgyben és az azt körülvevő csúcsokon, hágókon zajlik.

Természetesen a környező falvak (Hallstadt; Gosau; Obertraun – itt rajtol a 76,4 km mezőnye), tanyák is részesei versenynek, mindenhol kint állnak az emberek – ahogy a külföldi versenyeken szokás, kolomppal, kereplővel, melegben slaggal és így tovább – szurkolnak mindenkinek! Honfitársuknak, idegennek egyaránt. Ez az egyik, ami elvarázsolja az embert, a másik a rajt és a cél, ahol mindenki profi versenyzőknek kijáró fogadtatásban részesül, mivel fotósok hada kíséri az utat. Van mit átélni, bizony!

Először egy szedett vetett összeállításban, 2010-ben vettem részt a kihíváson, egy nagyrészt használt alapokból épített, de versenyzésre már alkalmas hegyikerékpár nyergében.

Tehát, adott egy gyönyörű, üde, zöld környezet, fölötte magasodó, hatalmas hegycsúcsokkal, egy vendéglátásra szakosodott országban. A falu központját három napra lezárják, nincs pardon, a főteret egy sátor alá rejtik, és már kész is a versenyközpont. Az iskola, a szállások…mindenki felkészül az eseményre. Kerékpártárolóval, -mosóval, szerszámokkal, mindennel, ami kell.

A távokat a versenyen betűkkel jelölik (A-211, B-119, C-76,4, D-52, E-39,4 és F-27). Ahogy  nőnek, úgy lesznek egyre hosszabbak az emelkedők és lesz egyre több hegy az adott etapban. A távok részben átfedik egymást, de mivel késleltetve történik az indítás, ezért nincs sehol sem nagy tömeg, csak a rajtot követően, az első 10-15 km-en, de itt általában hosszabb mászás van, így a nagy száguldozás nem lehet gond.

Az ’A’ táv a túlélőké, a teljesítés úgymond maga egy díj – minden évben a résztvevők kb. 40%-a feladja, vagy nem ér be szintidőre. Gondoljuk bele, mindösszesen több mint 7.000 m (fel) és 211 km. A díjakért Európa- és Világbajnokok mérik össze tudásokat. A táv során léteznek szintidők, amit teljesíteni kell. Aki késik, automatikusan kiesett – ez minden távnál igaz. A rajt reggel 5-kor indul, a pályazárás 21:00-kor történik.

A ’B’ táv a nagyon szorgalmas amatőrök és a kevésbé vérmes versenyzők etapja, de azért a középmezőnyben elkerekezgetnek a résztvevők úgy 7-8 órát. Ez az egyik legnépszerűbb táv a biciklizők között.

A ‘C’ táv már kihívás, itt kerül be az etapok közé a legmeredekebb rész, amely a Hallstadt feletti sóbányához visz fel. 3 km-en több mint 540 méter szintkülönbséggel tizenegy, 180°-os visszafordítókkal tarkított szűk, faleveles szakaszon halad az út, amelynek a vége egy több mint 30 %-os, betonos emelkedő, amit nagyon kevesen tekernek ki még szárazon is, hát még esőben, sáros gumival. Egy gyors, “lefelékkel” gazdagított szakaszt követően egy 8 km-es, végtelennek tűnő, „lankásabb”, 640 m szintkülönbségű emelkedő vár a versenyzőkre. A két felfelé alatt kb. 500 méter tengerszintről 1500 méter fölé ér fel az akkor éppen levegőért kapkodó résztvevő. Ez a rész a hosszabb etapoknak mind részét képezi.

A ’D’ és ’E’ távok a maguk 52 és 39,4 kilométerével a már edzésben lévő amatőrök távjai, viszont figyelni kell, hiszen itt is végtelenek tűnnek az emelkedők, és lehet nagyokat száguldani. Nekem először 3 órámba került ’E’ leküzdése, amivel 2010-ben a középmezőny második felében végeztem (109. hely 175 férfiből a korosztályban). A technikásabb részeken bizony próbára teszik az embert a feladványok, köves lefelék, lépcsők stb. A kihívások alkotóelemei a pályának.

Az ’F’ pedig a kezdőké, de nem szabad elfelejteni, még mindig az Alpokban vagyunk! A  pálya kemény lehet a végére. Lényegében a verseny egy hegy megmászása és az arról való leereszkedés, ami egyszerűnek hangzik, de nem az.

Az ellátás nagyon erős, széles a skála és bőséges, a szőlőcukortól a süteményig, a víztől az alkoholmentes sörig minden megtalálható, ami a versenyzőnek szükséges. A köztes időben persze szórakoztató programok, a verseny előestéjén buli, a verseny után pedig tombolahúzás színesíti a rendezvényt. Aki teheti, helikopterrel is megtekintheti a pályát és az ott zajló eseményeket. Mindamellett egy elég komoly, akciókkal tarkított kerékpáros expó is felállításra kerül a versenyközponttól egy sarokra, ami igazi csemegékkel várja az arra járókat.

A versenyt betétversenyek is kísérik. Ilyen az egykerekűek versenye, a futamok másnapján pedig a gyermekverseny.

100 főig külön díjazzák a legtöbb időt a pályán töltött csapatot, a tandemmel indulókat és természetesen a területi, korosztályonkénti jutalmazás sem maradhat el.

Az elmúlt három évben két távon, 39,4 és 76,4 km-en teljesítettem az etapot, először majd’ „meghaltam”, utána pedig elkezdtem élvezni. A távok közül, egy kivételével (C táv – 76,4 km), mindegyik során meglátogathatjuk a verseny emblematikus helyét az „Ewige Wand” nevű sziklavájatot, ami egy több tíz méteres sziklafal közepébe vésett turistaút.

Az első két évben szikrázó napsütésben indultunk a versenyen, de végül belekóstálhattunk a hegyi csapadék ízébe is. 2012-ben szakadó eső zúdult le a tájra. Kemény menet volt! De kezdjük az elején! 2010-2011-ben 39,4 km küzdöttem a pályával, ugyanazzal a bringával. A második évben a korábbi év tapasztalatainak és némi edzésnek köszönhetően 24 percet javítottam (95. hely 208 férfiból a korosztályban). A 39,4 kilométer egy ehető futamnak tűnt, de volt benne kihívás: már az elején egy hosszú mászás veszi kezdetét, majd jön az erdőben a korábban emlegetett Ewige Wand, és egy gyors lefelé szakasz. Ezt követően kezdődik a nehéz része a dolognak, egy hosszú mászással (kb.: 5 km), ami eléggé tikkasztó, és mindig azt gondolja az ember, hogy már közel a vége, de még mindig van egy utolsó kanyar… Ezen a hosszú emelkedőn fájó combokkal kezdtem 2010-ben kerékpártolásba, amikor elfogyott ez erő a tekeréshez és görcsök rángatták a lábamat.

2012-ben a ‘C’ táv (76,4 km) rajtjánál éreztem, hogy ez már más, egy teljesen új szint, a feszültség is különb volt. A korábbi évek szikrázó napsütését követően borult, mély felhőalapba burkolózott hegycsúcsok vártak ránk. Még nem esett, de a pára már ott lebegett a fejünk felett. Nekilódultunk, több mint 600-an. Komoly vágtába kezdett a mezőny, jöttek a kis hajtűkanyarok, majd a mászás a sóbányához, aztán kezdett szétszakadni a rajt. A második mászás során szép lassan leszakadt a csapat, a gyorsabbak elhúztak, a lassabbak lemaradtak. A „végtelen”, 8 km körülbelüli út 1 órámba került. Közben elértük a felhőalapot, ám még csak itt kezdődött az igazi verseny. Több mint a fele hátra volt… A versenyről készült saját és társaim beszámolóit bővebben a Pénzügyőr SE 2012-es beszámolói közt olvashatjátok.

Amennyiben minden összeáll, 2013 is újra nekivágok a ’C’ táv leküzdésének, kicsit edzettebben, több helyismerettel, fejben – ha lehet – még jobban felkészülve.