A STEREO AKT társulat 2013-as indulása óta progresszív, esemény-szemléletű színházként definiálja magát. Előadásaikban legtöbbször aktuális társadalmi problémákra reflektálnak, melyekről a nézőket bevonva, velük együtt gondolkodnak. Emlékek klinikája című előadásuk január 31-én, a MU Színházban kerül színpadra.
Ebben a produkcióban a propaganda által befolyásolható egyén boldog tudatlansága, és az ehhez vezető út áll a középpontban. A darab fő kérdése ugyanannyira szól a főszereplőhöz, mint a befogadóhoz: „akar-e új szemmel élni, amely egy fájdalommentes valóság lehetőségét, és biztonságot kínál azok számára, akik hajlandóak felejteni; avagy visszatér korábbi, esendőbb életéhez?”
Az előadásról, és annak aktualitásáról a társulatvezető és rendező Boross Martinnal, illetve a darab társszerzőjével, Thury Gáborral beszélgettünk.
2013-ban, amikor létrejött a társulat egy konkrét produkció érdekében alakultatok meg, vagy előbb jött a létrehozás ötlete, és utána egy adott előadásé?
Martin: Nagyjából egyszerre történt az első produkciónkkal a megalakulás. A Promenád – városi sorsturizmus című helyszín specifikus előadással. Akkor az egy olyan erős élmény volt pár alkotótársammal, hogy már szinte rögtön el is kezdtünk dolgozni a következő előadás tervén. A kezdetekkor még nem voltak a művészek fix társulati tagok, hanem mindig az adott előadás koncepicója szerint vontunk be művészeti munkatársakat, jelen volt egy szellemiség és egy hozzáállás, amiről azt gondoltuk, hogy még ha formailag nagyon különbözőek is az előadások, mégis egy olyan párbeszédet kezdeményező, a nézőket a játék részévé tevő szellem van jelen, ami kötőanyagként összetartja az előadásokat.
STEREO AKT; honnan jött a név?
Martin: Egy eseménynek a kétoldaliságából. Tehát, hogy minden előadás egy olyan szavak nélküli párbeszéd is egyben, melynek tartalma nem tud létrejönni, ha a nézők nem teszik hozzá saját részüket. Kicsit olyan, mint egy vers, vagy egy táncelőadás – szemben egy dramatikus előadással-, ahol egy történetet, hogy ha az ember le tud követni nézőként, azt gondolja, hogy már a részesévé vált. Ha táncelőadást nézel, a saját asszociációid határozzák meg, hogy milyen élménnyel távozol. Ez a hatást jelezzük a STEREO AKT névvel.
Miért gondoltátok azt, hogy a résztvevő színházi forma az, amit ti szeretnétek csinálni?
Gábor: Bár kevés Stereo Akt darabban dolgoztam, kívülről mégis azt látom, hogy nagyon változó szinteken van a néző részvétele a különböző előadásokban. Viszont, az mindenhol egy közös pont, hogy azt a típusú passzivitást, ami egy ilyen negyedik falas előadásban létrejönne, nem hagyják az előadások.
Emlékek klinikája. A boldog tudatlanság és a propaganda hogyan kapcsolódik össze az előadásban?
Gábor: A propaganda mindig egyszerű világnézetet kínál, amiben a boldog tudatlanság, vagy legalábbis az egyszerűség az sokszor boldoggá teszi az embert. Minél egydimenziósabb, készen kapott világmagyarázatot kap, annál könnyebb beleringatnia magát egy tudatlan pozícióba, ahol viszont minden a helyén van.
Martin: Minden reklám és propaganda – akár politikai, akár fogyasztói termékekről beszélünk –, mindig az érzelmekre próbál hatni, mert a fogyasztó sokszor nem racionalitás alapján hozza a döntéseit. Ezért keresi a propaganda a szívünkhöz, vágyainkhoz, félelmeinkhez az utat.
A január 31-ei előadásotok csak a MU Színházban lesz az első, egyébként nem premier darab. Honnan jött anno az ötlet, hogy ezzel a témával foglalkozzatok? Abban az időben, amikor létrehoztátok a darabot, mi volt ennek az aktualitása?
Martin: Akkoriban már évek óta tapasztaltuk, hogy ha csak a médiát nézzük, egyre jobban fogy a levegő, és leszűkül a kínálat bulvárra, kormány propagandára, és ez már napi szinten frusztráló. Amikor az ember azt tapasztalja, hogy végtelenségig leegyszerűsített csomagokat akarnak rátukmálni, és ahhoz, hogy komplexen lássunk valamit, bizony konfrontálódni kell, akkor az már a mindennapokat is befolyásolja. A valóban fontos közügyek iránti szándékos immunizálás egy hallgatólagos megállapodás a hatalom és az emberek között a szocializmusra emlékeztet. Végtére is, egy puha diktatúra az egyik legkényelmesebb állapot. Nem kell napi szinten attól félni, hogy elvisz a fekete autó, ugyanakkor a paternalista rendszer a gondoskodás látszatát adja és a szabadság dilemmáival sem kell megküzdeni.
Gábor: Szerintem, a mi generációnkat is foglalkoztatja az, hogy fiatal színház csinálóként nagyon egyszerű buborékokat létrehozni, ami ma Magyarországon egyfajta túlélési stratégiának minősül. Sok ismerősömtől hallom, hogy már egyre kevesebben olvasnak híreket, mert csak felbosszantja őket. Ez egy nagyon legitim stratégia, túl lehet élni, csak közben mi van annak a folyamatnak a végén, ahol mindenki bezárkózik, és ahol mindenki gyakorlatilag felad egy kritikai attitűdöt, ami adott esetben a szűkebb környezetére is irányul. Az előadásban pont egy ilyen világot ajánl fel a hatalom az egyénnek; egy disztópikus sci-fi keretein belül a szemeiket tudják leváltani és így a látásmódjukat is. Tehát, egy szemműtéttel tudnak átlépni a már említett boldog tudatlanságba.
A történetet 2021-be helyezitek, ami tulajdonképpen nincs is már olyan messze. Ti hogyan vizionáljátok ezt a közeli jövőt?
Martin: Mint minden sci-fi, a túlzásnak és az abszurdnak az eszközével próbáljuk kifordítani a jelenben tapasztalt jelenségeket, tehát nem a jövőről alkotott vízióval találkozik a néző a történetben, hanem a mával szembesülhet egy különleges szemszögből.
Gábor: Egyes sci-fi írók a messzi-messzi galaxisba, mások a közeli jövőbe rakják a történetet. Az volt ezzel a cél, hogy ne felfoghatatlan időbeni távolság legyen. A jelenhez képest belátható időn belül játszódik a cselekmény, azt tapasztaljuk, hogy ilyen rövid távlatokon belül történnek nagy változások. 4-5 évvel ezelőtt abszolút vészmadaraknak es károgóknak tartottunk olyan embereket, vagy publicistákat, akik arról írtak, ami utána végül bekövetkezett. De tévedtünk, jóhiszeműen úgy gondoltuk, hogy ezek a dolgok túl vannak rettegve.
Martin: A mi főszereplőnk is csomó mindenre immunis már, csak egy „buborék ember”, aki véletlenül válik főszereplővé. Hírolvasóként cenzúrához asszisztál és nem is veszi észre, hogy egy lefele tartó spirálban van addig a pillanatig, amíg az ő legeslegbelső szféráját nem kezdik fenyegetni. Ha ebben a tempóban képesek vagyunk adaptálódni a viszonyokhoz, lehet, hogy majd azt sem fogjuk észrevenni, hogy már egy ilyen szemműtéten esünk át (ne adj isten kivezetnek minket az EU-ból – hogy egy kézzelfogható példát mondjak).
Azoknak, akik a STEREO AKT név miatt jönnének megnézni az előadást, mi az, ami miatt különösen ajánlanátok az Emlékek klinikáját?
Martin: Az első felvonás egy televízió bulvár műsorának a paródiája, aminek egy, a színházban viszonylag szokatlan formátumot, a „felelsz vagy mersz” játékot választottuk.
Gábor: Nézőként érdekes lehet az, ahogy az ő befogadói pozíciójuk változik. Az előadás első részében a bulvár műsor nézőiként, gyakorlatilag őket is megpróbálják túszul ejteni, a második részben pedig a szemklinikán ők is együtt ébrednek a főszereplővel, Áronnal. A nézők így rövid időn belül két teljesen más pozícióba kerülnek. Valamint, betekintést nyerhetnek abba, hogy mit kéne otthagyniuk és mit nyerhetnek azzal, hogy ha ők is egy ilyen szemműtéten esnének át.
Martin: Rendhagyó a térhasználat is. A nézők szektorokban körbeülik a forgószínpadot. Így ők maguk zárják be ezt a kört. A darabban általában minden egy ilyen körmotívumra épül. A kör egyszerre meg is véd, de be is zár.
Jól érzékelem azt, hogy bár mind a két részben a nézők jelenléte számit, mégis az elsőben vannak erőteljesebben bevonva?
Gábor: Igen, a nézők a második részben egy példa felmutatását látják. Valakit – aki egy közülük, aki ott ült velük együtt az első részben-, utána kiemel a rendszer és rajta keresztül statuál példát.
Az első előadás után volt-e bármilyen nézői visszajelzés, amit különösen megjegyeztetek, vagy ami másképp hatott rátok?
Martin: Egyszer az egyik közönségtalálkozón volt egy nagyon megrendítő hozzászólás. Egy idősebb néző azt mondta, hogy sok embert ismert, akik a felejtést választották tudatosan, és a saját cselekedeteikre az emlékezetük tudatos módosításával és tetteik ideologizálásával válaszoltak, mert így tudták csak este álomra hajtani a fejüket. Csak utalt erre, de elképzelhető hogy ezek akár például ügynöktörténetek, vagy világháborús szerepvállalások is lehettek.
A Stereo Akt: Emlékek klinikája című előadásról bővebb információ a MU Színház honlapján érhető el.
